MONEY CO.

Attól kezdve, hogy Björn Borg és Mats Wilander, a két tenisz sztár a 70-es és 80-as években a svédek számára kötelező katonai szolgálat, ill. az „elenyészőnek” számító, mintegy 85%-ot meghaladó adókulcs, és az adatok nyilvánosságra hozatalát megkövetelő törvény elől menekülve tábort vert itt, Monaco egyre inkább sportmágnásokat összegyűjtő várossá vált.

MONEY CO.

Később a teniszezők közül Richard Krajicek és Thomas Muster mondhatja el magáról, hogy egyike a 30 000 monacói lakosnak. Rajtuk kívül még néhány atléta (a rúdugró Szergej Bubka, a sprinter Merlene Ottey és a gátfutó Mark McKoy), autóversenyzők (Gerhard Berger és Jacques Villeneuve), rallyversenyzők (Colin McRae, Carlos Sainz) és a kerékpárversenyző Toni Rominger rendelkeznek ezzel a címmel. Túlnyomóan ők határozzák meg a hercegség gazdasági, társasági életét és nemzetközi imázsát.

Valójában ez az a hely- ahol Suzanne Lengle szervált és Johnny Weismüller úszott: ahol Grace hercegnő udvarhölgye Virginia- Paul Gallico sportriporter özvegye- élt: ahol Rainer herceg 85 régi, klasszikus márkájú autóját tartja-, amely önmagában hordozza a tehetséget és az elhivatottságot. Itt találhatók a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség hivatalai, a Nemzeti Sportszövetség székhelye, a Sporton belüli Erőszak Ellenes Nemzetközi Szövetség és az ATP teniszversenyek európai szervezete. Csakúgy, mint a sportévad három, jelentős eseménye: a Monte Carlo Nagydíj atlétikai verseny, a Monte Carlo nyílt teniszbajnokság, és a Monte Carlo Nagydíj (Forma 1-es futam). A járdák minden májusban átalakulnak lelátókká, a garázsok boxokká, hogy a Forma1-es versenyzők megtehessék 78 fülsüketítő körüket. Szeptemberben kerül sor a Push Világbajnokságra, amelyen két illetve négy főből álló csapatok sortra vetkőzve jól nekirugaszkodnak egy síneken gördülő bobnak, majd beugranak, mint holmi utcagyerekek, hogy lássák, milyen messzire tudnak lesiklani a kikötő hosszú rakodópartján. Elég mulatságosan néz ki- ismeri el Albert herceg, Rainer herceg második gyermeke, aki már három Téli Olimpián képviselte hazáját mint boblesikló, és egyetlen ilyen monacói eseményt sem mulasztana el.

Monaco a Portus Herculis Monoeci-ről, a legendás Hercules kikötőjéről kapta a nevét, tehát a hely örökségéhez, hozzátartozott a fejlett izomzat már azelőtt is, hogy a genovai kalandor, Francios Grimaldi, szerzetesnek álcázva és egy tőrrel a csuhája alatt, 1297-ben magához ragadta a hatalmat Albert elődei számára. A hőstett utáni hét évszázadban nem sok mindenen lehetett uralkodni szegénységen és kopár sziklákon kívül. De 1858-ban a hercegség felismerte, hogy valószínűleg a szerencsejáték-ipar lesz a megmentője. III. Károly herceg utasítást adott egy kaszinó építésére Monaco egy kiszögellésén, ami Monte Carlo néven vált ismertté. Az első szerencsejátékos, aki győzött, két frankot nyert. Azonban ez a nyereség több mint 50 frankjába került, ha beleszámítjuk a négyórás kocsikázást Nizzából, majd a veszélyes, öszvérháton megtett utat Monte Carlóba. Így aztán érthető, hogy a kaszinó hamarosan csődbe ment. Csak miután a francia kormány 1868-ban Monacóig terjesztette ki a vasútvonalat, kezdtek beszivárogni az élősdik. Méghozzá olyan állhatatosan, hogy a Grimaldik hamarosan minden adót eltörölhettek.

A kaszinó az, ahol Dick (Richard Burton) elhalmozta Lizt (Elizabeth Taylor) gyémántokkal, ahol Mata Harit mint kémet leleplezték, és ahova mind a mai napig ritkán lépnek be a zarándokok anélkül, hogy meg ne érintsék a szomszédos Hotel de Paris előtt álló XIV. Lajos francia király szerencsét hozó szobrát.

A század első felében a gazdaság sokszínűsítése érdekében Monte Carlóban bevezették a kabaréstílusú szórakoztatóipart és revügörlöket kezdtek alkalmazni. Volt köztük egy amerikai lány is, aki- úgy szól a legenda- egy délután a Hotel de Paris erkélyén napozott egy szál törölközőbe tekerve. Hirtelen egy elismerő füttyentés hasított át a levegőn és a lány rémülten fedezte fel, hogy egy huncut szélfuvallat meglehetősen átrendezte a lenge kis textildarabot.
Úgy látom, ön nem úriember!- mondta a lány méltatlankodva, törölközőjét magához szorítva, miközben metsző pillantást vetett csodálójára.

Úgy látom, ön sem úriember.- vágott vissza a férfi, és a válasza úgy lefegyverezte a lányt, hogy a történet szerint végül össze is házasodtak.

Az ilyen és ehhez hasonló szerelmi történeteket szerves részét alkották Monaco szerencsejáték-iparának, és miután Rainer 1956-ban feleségül vette az amerikai filmsztárt, Grace Kelly-t, Monaco nemzetközi hírnevéhez is. de a pénz és rang imázsa az elmúlt két évtizedben fokozatosan átalakult. Amíg a Grimaldik dicsfénye a tragédiák és botrányok nyomán elhomályosult, a bank- és távközlésipar továbbá a kereskedelem olyan mértékben megnőtt a hercegségben, hogy a szerencsejáték-ipar bevétele Monaco gazdaságának mára csupán a 4%-át adja. Az új rendet figyelembe véve, ahol az üzleti életben betöltött pozíció ugyanannyit ér mint a társadalmi rang, többé már nem helyénvaló az itt lakókat „henyélő gazdagok” jelzővel illetni. Ők most már „magas hasznot hozó magánszemélyek”. És többé Monacót sem nevezhetjük „adóparadicsom”-nak, vagy becsmérelhetjük a még ennél is sértőbb – Somerset Maughamtől származó- kifejezéssel, miszerint Monaco „a sötét alakok számára fenntartott napos hely”. A kormány nézete szerint Monaco „a kereskedelem egy hatékony adózási központja”. A tiszta, kereskedelmi és nemzetközi sportok jól beleillenek a hercegség jövőről alkotott képébe, miközben azért szeretnének megőrizni egy csipetnyi a mesekönyvszerű arculatából, ami Grace Kelly 1982-es halála óta sajnos hiányzik.

Ezen a helyen, ahol a megélhetés olyan sokáig függött mások veszteségeitől, mostanában az első család maga is sok veszteséget szenvedett: Rainer elvesztette feleségét egy autóbaleset során, míg Caroline hercegnő második férjét, Stefano Casiraghit, aki egy motorcsónak-balesetben halt meg nyolc évvel később. És Stephanie hercegnő, aki ex-férjét, Daniel Ducruet- t októberben végleg száműzte az életéből, miután Danielről és egy volt belgiumi Miss Nude nyerteséről in flagranti fényképek készültek egy medence partján.
Albert herceg, aki Rainer herceg trónjának örököse, az egyetlen boldog kivétel a szomorú sorozat alól, és ennek egyik oka talán épp a sport. Nem mintha bármit is nyert volna bobversenyzői pályafutása alatt. A három Téli Olimpiai játék során soha nem ért el 25.-nél magasabb helyezést. De van valami megnyerő az ő sport iránti csillapíthatatlan éhségében: ő az elnöke a monacói vitorlás, valamint az úszó, atlétikai és bob szövetségnek is. az ő befolyása nélkülönözhetetlen volt abban, hogy Monacóba csábítsák a fentebb felsorolt nemzetközi sportszervezeteket, és hogy olyan más sporteseményeknek adjanak helyet, mint a Speciális Olimpia, a Monopoly világbajnokság és az amerikai álomcsapat 1992-es Barcelona előtti edzőtábora.

S hogy mennyire „sportmegszállott” a hivatalosan Hercegként emlegetett atléta? A palotában van egy kis konditerem és reggelente, amikor a tenger nyugodt, lekocog Fontvielle kikötőjébe majd kajakjával a Földközi- tengerre. Gyakran csatlakozik az ide települt sportolók- Bubka, McKoy, Sainz és Rominger- alkotta „Monacói szupercsapat a gyerekekért” futballtársulathoz, mely Európát beutazva, mérkőzéseivel jótékony célokra gyűjt. A 17 sportágnak otthont nyújtó monacói II. Lajos Stadionban Albert kipróbálta már magár judóban (fekete öves), bokszban (csak edzés szintjén, nem mérkőzésen!), tornában, futballban, röplabdában és súlyemelésben.
Mindezeken túl, az I. Albert Gimnáziumban ő állította össze és edzette a kézilabda csapatot. Az Amherst College-ban négy évig futballozott, másodéves koráig, mindaddig, amíg influenzás nem lett, úszott is. egy keveset röplabdázott, teniszezett és gerelyt hajított. Amikor nyelviskolába járt a Cambridge-i egyetemen, megpróbálkozott a rögbivel is. és 17 éves korában egy nyáron, a New Hampshire-i Winnipesaukee tó partján fekvő gyermektáborban a tíz éven aluli fiúk csapata az ő felkészítésének köszönhetően győzött le egy másik csapatot, mely esemény mind a mai napig olyan kedves emléke, hogy ha erről kérdezik, a herceg diadalmasan ejti ki a legyőzött csapat nevét minden egyes szótagját. Pe-mi-ge-was-sett. Egyszerűen nem tudok, nyugton maradni- mondja-. A sport szerves része az életemnek és az egész egyéniségemnek, s egyben egyfajta menekülési lehetőség is számomra. Elég messzire kellett utaznom ahhoz, hogy bobpályára találjak. Egy teljesen más környezetbe, más emberek közé kerülhettem általa, és részt vehettem az Olimpián, ami eddig életem legizgalmasabb élménye.

Albertnek bőven kijutott a sportbalesetekből is: négy évvel ezelőtt egy Monacóban rendezett minitriatlon kerékpáros száma közben hirtelen irányt változtatott, hogy kikerüljön egy közvetítő operatőrt. Megcsúszott és a csuklóján ínszakadást szenvedett.

Kétszer próbálkozott a Párizs-Dakar futammal, mindkét alkalommal, kevés sikerrel. „Két egymást követő versenyen lerobbantam Nigériában, ugyanazon a napon, közel ugyanazon a helyen” mondja, miközben fogadkozik, hogy soha többé nem nevez be a versenyre. „Azt hiszem valaki, valamit közölni próbált velem”.

Albert mindezek ellenére mégiscsak olimpikon. Azon túl, hogy részt vett a Téli Játékokon, tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. Valójában ő az egyetlen olyan tagja ennek az elmeszesedett szervezetnek, aki ténylegesen versenyzett is Lillehammerben. Ahol persze minden ceremónia nélkül, a sportolók falujában lakott, és a igazoló iratain az ALBERT GRIMALDI név volt olvasható. Szintén közreműködött NOB megfigyelőként a modern öttusa versenyeken Atlantában. „Ez az a sport, ami valószínűleg tökéletes lett volna nekem”- nyilatkozta a herceg. „Egész jó vívó voltam és rengeteget lovagoltam gyerekkoromban. A lövésen, futáson és úszáson pedig mindig lehet javítani”.

Albert, aki március 14-én tölti be a 39. évét, a 73 éves Rainer örököseként a 33. Grimaldiként kerül majd a trónra. Az apa és Charles De Gaulle francia elnök által kötött megállapodás szerint, Monaco visszaáll francia tulajdonba abban az esetben, ha a még nőtlen trónörökös hercegnek nem lesz utódja. Albert, ezen érdemes elgondolkodni! Bár ő szerencsére akár ki is nevezheti utódját.

Monaco lakosságából csak ötezer fő a polgárjogú lakos. Minthogy ilyen kevesen vannak, a palota mindegyiküket atyai gondoskodással kezeli. Egyetlen monacói- a Grimaldi család tagjai is beleértve- sem léphet be a kaszinóba, ahol a szerencsejáték mételye megérinthetné őket. „Olyan ez, mintha a herceg azt mondaná: Ez nem jó a családunk hírnevének”- mondja Jean-Pierre Viale, egy monacói őslakos, aki egy lepukkant nightclub-konferansziét alakította a Kék bársony című filmben. „Olyan ő, mint a csapos, aki úgy dönt, hogy nem iszik. Vagy a sebész, aki nem operálja meg saját családtagjait”.

Monaco elég kicsi hely ahhoz, hogy a közember is kimutassa aggodalmát hercegéért. Rainer, aki úgy nőtt fel, hogy a Grand Prix futamokon az első sorban volt helye a lelátón, nagy kedvet kapott a gyors autókhoz, ami illett a Grace-t megelőző korszakához. Akkoriban felelőtlen playboyként élte az életét, több autóbalesetet is okozott. Számos monacói, köztük Viale (a palota alkalmazásában álló) ükapja is, annak idején sokat könyörögtek a fiatal Rainernek, hogy az ország érdekében hagyjon fel a száguldozással. Végül rábírták, hogy inkább gyűjtse, mint vezesse a sportkocsikat.

Ha a szerpentinútnak azt a kanyarulatát keresed, amelyiknél Grace 3500-as Roverje lezuhant, megtalálod azt a füves dombocskát, amelyhez a hercegség ártatlanságának elvesztése kapcsolható. A Robert Lacey által írt életrajz szerint, Grace pár nappal a baleset előtt a Grimaldiék hétvégi házában, magasan a Földközi-tenger felett, Roc Angelben, még mindig abban a meggyőződésben élt, hogy Stephanie hamarosan Párizsba megy, hogy kitanulja a divatszakmát. De fiatalabb lányának akkori barátja Paul Belmondo a versenyre készült, és Stephanie úgy döntött, inkább ő is autóversenyző iskolába megy. Grace talán épp a szintén a kocsiba utazó Stephanie-vel vitatkozva, valószínűleg szívrohamot kapott, miközben a városba vezető szerpentinen kanyarogtak lefelé. Ezt tetézte még, az akkor 30 éves Casiraghi 1990-ben bekövetkezett halála, aki a partmenti (futam) világbajnoki címének védője volt. Casiraghi pár nappal azután halt meg, hogy bejelentette „hamarosan” visszavonul a sporttól. Ez a két esemény bőven elég indok arra, hogy távol tartsák Rainert-, sőt Albertet is, aki kicsi korában Jackie Stewartnak képzelte magát- a gyors autóktól.

Amikor tini koromban, a barátaimmal, hátizsákkal végigutaztunk a Riviérán, soha nem léptem át Monaco határait. A hely megfizethetetlenül drága volt és a kaszinóban előírás volt a nyakkendő és szmokingviselés, amit mi természetesen nem pakoltunk be az útra. Így emlékezetemben Monaco két földrajzi ponthoz köthető, a hercegség két szélén. Az egyik Cap d’Ail, az a hely, ahol Grace hercegnő Roverje a mélybe zuhanva összeroncsolódott, és ahol egy ifjúsági szállássá alakított villában laktunk és az esti fehérborunkat a Földközi-tengerben hűtöttük le. A másik Menton, ahol egy iskolaudvaron bontottuk ki hálózsákjainkat csak azért, hogy napkeltekor elkergessen egy fontoskodó gondnok.

Két évtizeddel azután, hogy EuRaillel elmenekültünk Mentonból először megpillantva Monacót megdöbbentett milyen egyszerű megkülönböztetni az itt lakókat a turistáktól. Akár tátott szájjal bámulják a Cartier kirakatokat, akár reményteljesen lépkednek felfelé a kaszinó lépcsőin, a vendégek minduntalan kutatnak valami után. A lakosos ezzel szemben egytől egyig űzöttnek látszanak: a férfiak az adóbehajtóktól félnek, a hölgyek a narancsbőrtől, az uszkárok a csendőröktől, akik készek arra, hogy rögtön bezárják őket, ha csak egy egészen kicsit is elpottyantanak útközben.

Ahhoz, hogy adómentességet élvező teljes jogú lakossá váljunk, fel kell mutatnunk egy olyan banki igazolást, amely kimutatja, hogy piszkosul gazdagok vagyunk. Az engedély meghosszabbításához pedig bizonyítanunk kell, hogy az előző évben legalább hat hónapot Monacóban tartózkodtunk vagy azt, hogy a hercegség „ügyintézéseink központja”- más szóval azt, hogy a versenyek vagy futamok között rendszeresen megfordulunk sivár garzonlakásainkban.

(Valaki, aki tényleg járt egyszer Krajicek garzonjában, azt állítja, hogy az egész nem áll többől, mint egy földre dobott matracból, egy rakás CD-ből és egy halom szennyesből, ami úgy nézett ki „mintha nagyon magasból ejtették volna le”. Ilyen az otthona annak a fickónak, aki ha még emlékeznek, „disznóknak” nevezte a női teniszezőket).

Az itt lakók státusza olyan értékes, hogy ha egyszer már megkapta, egy sportoló bármit megtesz azért, hogy meg is tartsa. Bohózatba illő történetek szólnak arról, hogyan rohannak Monacóba és nyitják meg a vízcsapokat, pöccintik fel a kapcsolókat, hogy megpróbálják felverni a mérőóra állását, hogy a papírok sokkal meggyőzőbbnek látszódjanak akkor, mikor az engedély meghosszabbítását kell elintézni. Mark Woodforde, az ausztráliai profi teniszező tavaly áprilisban elkerülhetetlenül távolmaradt a Monte Carlói nyílt bajnokságtól, amikor a nővére Londonban megbetegedett. Így tehát írt egy szívhez szóló bocsánatkérő levelet a hatóságoknak, hogy távolléte miatt nehogy megvonják az engedély meghosszabbítását. „Ma már egyszerűen nem működik az, hogy van bejelentett címed, de soha nem vagy itt”- mondja egy Monacóban élő amerikai ügyvéd.

„De melyik az a mind pénzzel, mind egészséggel bíró sportoló, aki ne akarna itt lenni?” Ez nem valami elviselhetetlen teher”- vallja Marcos Romagosa, aki a Nemzetközi Menedzsmentcsoport monacói irodájában dolgozó ügynök. Amivel a lakosoknak itt számolniuk kell, az az elhanyagolható bűnözési statisztika: a hat perces helikopterút a Nizza- Cote d’Azur nemzetközi repülőtérig reggelire socca, egy palacsintához hasonlatos különlegesség, amit csicseriborsóból készítenek és serpenyőből azon frissiben szolgálnak fel a piacon. És a választási lehetőség a country club salakos vagy kemény pálya között. Annak a nagy a valószínűsége, hogy olyan helyi szépségekbe botlanak, mint Helena Christensen, Claudia Schiffer és a fenti képen látható Karen Mulder, a sportolók törzshelyeinek egyikében, mondjuk a Stars’n’Bars-ban, ahol mellesleg épp ennek az újságnak a bekeretezett címlapja díszíti a bejáratot.

És ha egy kicsit zsúfoltnak érzik Monaco cseppnyi, 473 hold területét, a lakosok bármikor beugorhatnánk Ferrari Testarossáiba és nekivághatunk a kilencven perces útnak az Alpokba, ahol síelhetünk egyet, vagy hajókázhatnak a Riviéra mentén, esetleg felfedezhetik a provanszál hátországot a Peter Mayle terrakottacserepes házaival és mandulafenyőivel.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!