Egy lélek útján járó nő, aki nem kér a címkékből. Így válaszolt Dia, amikor megkértem, meséljen magáról, mutatkozzon be. Dia sok éve foglalkozik emberekkel, főként a lelkükkel. Számos módszert tanult, technikát tanult az évek alatt, mégsem kötelezte el magát egyik mellett sem.
Mi bajod a címkékkel?
Beszűkítenek, korlátoznak, megbélyegeznek. Ami egy pontig lehet hasznos, hiszen ez alapján tesznek minket be egy dobozba. Engem inkább korlátoznak. Az velük a veszélyes, hogy könnyen azonosulunk egy szóval, egy titulussal, egy szereppel, és elhisszük, hogy azok vagyunk, aztán mások is így azonosítanak minket. Ez valahol szükséges, előnyös, de engem inkább fullaszt. A világban nagyon jelen van a címkézés, skatulyázás. Ez nem feltétlenül vezet jóra szerintem. Nekem lételemem a változás, az alakulás, a fejlődés. Azt érzem, ha kirakom magam, hogy ez meg az vagyok, ezt és azt képviselem, akkor onnantól kezdve csak az lehetek. Ez valakinek biztonságos. Nekem korlát. Végtelen sokból, miért pont egy valami legyek? És ez nem a csak arra igaz, mit írok a névjegykártyámra…
Oké, értem. De akkor mégis hogyan definiálod magad? Hogyan találnak rád az emberek?
Évek óta próbálkozom, hogy mégis aggassak valami jelzőt magamra. Évek óta nincs névjegyem sem. A tanító nem fedi a valóságot, nem kívánok gurunak tűnni, és nem is feltétlenül tanítok, inkább emlékeztetek. A gyógyító megint nagyképű, ráadásul senkit nem tudsz meggyógyítani, maximum utat mutatni. A tanácsadó, mentor, ami még leginkább kifejezi azt, amivel foglalkozom. Szeretek embereket inspirálni a változásra, elhitetni velük, hogy maguk is képesek a változásra.
Kezdetben sok cikket írtam, saját gondolatokat, megosztottam őket a közösségi felületeken, és sokan olvasták őket, tudtak azonosulni a leírtakkal, érezték a hívást. Egy ideje áttértem a videós tartalmakra, mert időm is kevesebb van írni, és jobban is szeretik a videókat, nagyon megváltozott a világ. Youtube-on egész jó kis közösség épült köröm. Kicsi, de stabil, gondolkodó, tenni tudó emberek. Szóval, akinek dolga van velem, az rám talál. Vagy aki rám talál, annak dolga lesz velem?
Mindig is emberekkel dolgoztál? Hogyan inspirálod őket?
Emberekkel dolgoztam, de teljesen más minőségben. Most a lelkük, az életük, a működésük érdekel. Régen média kommunikációval foglalkoztam, az utolsó 7 évben a váltás előtt sales területen dolgoztam. Sokat tanultam ott is, voltaképpen szerettem. De egyre kevésbé motivált, valahogy nem éreztem, hogy értéket teremtek. Elpocsékoltnak érzetem a napokat, az életem. Valami azt súgta belül, hogy ennél többre vagyok hivatott.
A saját magánéleti, leginkább párkapcsolati kudarcaim hatására kezdtem önismerettel foglalkozni, és egyre jobban érdekelt a pszichológia, a lelki dolgok, az élet nagy kérdéseire keretem a válaszokat. És látod, pár év múlva terapeuta lettem.
Hiszek abban, hogy mindannyian kijelölt céllal érkezünk az életre. És mindenkinek van valamilyen egyedi ajándéka, amivel szebbé, jobbá tudja tenni a világot, vagy legalább a környezete életét.
Ezek szerint hiszel a Sorsban? Mit gondolsz mi választjuk a Sorsunkat?
Én abban hiszek, hogy minden okkal történik, semmi nem a véletlen műve. Élek, itt vagyok, akkor biztosan van itt keresnivalóm. Hiszem, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk kikerülni. Persze hiszek az egyéni felelősségvállalásban is, hogy mi vagyunk, akik döntéseket hozunk, és alakítjuk a Sorsunk. Persze, ha valakivel találkoznod kell, és valami vállalásod van, akkor az így vagy úgy, de megtörténik. Aztán hogy te mit hozol ki a lehetőségből, na az már tök egyedi.
Könnyű volt a váltás? Mit javasolsz, ha más is kacérkodik azzal, hogy a stabil, jól fizető munkáját feladja?
Váltani, azaz felmondani könnyű volt. Nem volt kétségem, érzetem ez az utam, hittem, hogy új élet indul majd a felmondás után. Persze a régit lerombolni mindig gyorsabb és könnyebb, mint az újat felépíteni. Volt megtakarításom, így nem a semmibe ugrottam. Igazából a távozom a munkahelyemről és az praxis indítás között eltelt 9 hónap. Ez elég idő, hogy egy gyerek kifejlődjön. Sok minden történt bennem, imádtam azt az időszakot, a szabadságot, totális flowban voltam. Receptre írnám mindenkinek! Persze a boríték laposabb lett, és egyre inkább érzetem, hogy el kellene indulni. Saját vállalkozás, saját honlap, akkor még volt névjegykártyám is… Elkezdtem felépíteni a saját kis birodalmam, egyedül. Iszonyat nagy felelősség. Hirtelen én lettem a termék, a szolgáltatás, amit ugye el is kell „adni”. Az első 6 hónap nagyon döcögős volt. Ne hittem eléggé magam. Tele voltam kétségekkel, nem bíztam eléggé magamban, abban, hogy jó vagyok. Légzés terápiával, szomatodrámával foglalkoztam akkoriban, transzperszonális pszichológus minőségben.
Jöttek, dolgoztunk, voltak sikerélmények, de valahogy az áttörés nem jött. Ez viszonylag gyakori jelenég, hogy ez első pár hónap bizonytalan, nullszaldós, nem olyan, mint amiről álmodoztunk. Na ilyenkor sokan feladják. Nem kellene!
Mi az, ami változott? Tettél valamit, hogy beinduljanak a dolgaid?
Röviden, elkezdtem hinni magamban. Sokan úgy jövünk el otthonról, hogy nincs igazán önbizalmunk, nem hiszünk eléggé a sikerünkben. A maximalizmus valójában burkolt önbizalomhiány. Baromi nagy terhet ró egy ember vállára, ha mindent mindig tökéletesen akar csinálni.
Volt egy pont, hogy azt gondoltam, gyerünk, nyomjuk, végül is mi bajom lehet? Legfeljebb visszamegyek a médiába. Ha nem jön össze, akkor is van B terv, meg C is. Megengedtem magamnak, hogy akár el is bukhatok, lehet kudarc is a váltás vége. Ezzel levettem egy óriási terhet a vállamról. Annyira féltem a kudarctól, hogy a sikert is blokkoltam. Kicsit lazábban vettem, és tettem a dolgom, nem panaszkodtam, nem keseregtem, nem másokkal foglalkoztam, csak magammal, és építettem a jövőképet. Egyre többen érkeztem, megtelt a naptár, és a csoportok is elindultak. A külső visszajelzés nagyon sokat számít az elején. Kitartottam, hittem, nem adtam fel, sok áldozatot hoztam.
Én azt vallom, a sikernek ára van, nem titka, vagy titkos receptje. Akinek van egy álma, és tudja, hogy ezzel másokat is szolgálhat, másoknak is okoz örömet, soha ne adja fel azt az álmot! Tegyen érte, és menjen előre, akkor is, ha mindenki más lebeszéli éppen.
Mi az, ami motivált kezdetben, és mi motivál most?
Ahogy mondtam, elég szörnyű kapcsolatokban, viszonyokban találtam magam, és meg akartam ezt érteni, szerettem volna változtatni. Szóval mindig pasit akartam. Ezért mentem kezdetben mindenhová. Tanultam, képeztem magam, érdekelt a pszichés működésem. Aztán rengeteg képességre tettem szert, kitárult egy láthatatlan világ ajtaja, és alig vártam, hogy felfedezzem.
Észre sem vettem, hogy pasik helyett, saját sokkal inkább magamra találtam. Helyemre kerültem, sokat változtam, finomodtam, lágyultam. A sales után volt hova… A technikák módszerek, oldások, elvonulások abban segítettek, hogy megtanuljam szeretni, tisztelni, értékelni magam.
Égtem a vágytól, hogy ezt másokkal is megosszam, hogy adjak ebből a tudásból, élményből, tapasztalásból másoknak is. Azt gondoltam megmentem a világot. Arra vágytam, mindenkinek segítek, mindenki boldogan, elégedetten távozzon tőle. Naív voltam.
Az elmúlt évek során, rádöbbentem, hogy senkit nem lehet megmenteni, sem meggyógyítani. Változást mindenki akar, de változtatni kevesen. És ezt jobb, ha elfogadom. Nem minden ember akar jobban lenni. Panaszkodik egy kicsit, elmeséli az életét, a problémáját, jobban lesz, de ettől többet valójában nem is akar. Sokáig azt hittem ez kudarc, hogy mindenkit meg kell menteni, és igenis helyre kell hozni az életét. De nem. Hagyni kell szabadon a saját hibájukat elkövetni, ebből tudnak tanulni, ezáltal tudnak fejlődni. Utat lehet mutatni, a miérteket feltérképezni, megoldási javaslatokat közösen keresni, de élni, lépni senki helyett nem tudok. A legtöbb, amit adhatsz egy embernek, hogy hiszel és bízol benne, felépíted az önbecsülését, és hagyod, hogy élje az életét, meghozza a saját választásait, és viselje a tetteinek a következményeit. Így tudnak erősödni az emberek. Ha helyettük csinálod a melót, akkor nem fognak változni, és sosem jönnek rá, mennyire erősek, és milyen csodálatosak.
Egészen másképp állok ma az emberekhez, mint 4-5 éve. Magánéletben is, és a hivatásomban is.
Ma már inkább utat mutatok, információt adok át, lehetőséget kínálok a változásra, aztán aki él vele, szuper, aki nem, az nem az én felelősségem.
Ez a vírus helyzet hogyan hatott az emberekre? Neked milyen tapasztalataid vannak?
Akikkel én kapcsolatban vagyok, már egy ideje, vagy kifejezetten régóta foglalkoznak önismereti kérdésekkel. A pandémia a legtöbbüket nem tudta teljesen kibillenteni. Rendszeresen tartottam ingyenes meditációkat, beszélgetéseket a tagokkal, készítettem videókat, hogy tartsam bennük a reményt, jólesett kapcsolódni. Sokan még inkább önmaguk felé fordultak, ami szuper, hiszen ezért kaptuk ezt az egészet, hogy kicsit csendesedjünk, lassuljunk, befelé nézzünk. Sokan az önképzésre fókuszáltak, ami számomra nagyon proaktív, és én is ebben hiszek. A tudás hatalom. Önmagunkat fejleszteni, formálni mindig lehet, és mindig hasznos is, szerintem a legjobb befektetés.
Aztán voltak, akiket beszívott ez a pár hónap, de a korlátozások elteltével visszajöttek. Aki már elindult egy úton, leginkább befelé figyel, a saját lelke rezdüléseit felismeri, nem a híradó érdekli. Nyilván hat ránk a külvilág, de nem kell, hogy az irányítson minket. Az én életem sem forgatta különösebben fel ez a korona őrület, sőt szerintem nagyon sokan profitáltak belőle.
Hogyan telnek most a napjaid? Mit vársz még ettől az évtől? Miben változtatott meg 2020?
Gőz erővel dolgozom, mint mindig. Sok változás van bennem, ami majd a munkásságom is érinti. Egyre több figyelmet szeretnék szentelni az online oktatásra, a képzésekre, a csoportokra. A pandémia is megmutatta, hogy határtalan a világ, és aki fejlődni, tanulni szeretne, netán váltani, annak még ez a vírus sem szabhat gátat.
Az én feladatom, hogy segítsek visszavenni az erejüket, emlékeztetni az embereket a lelkükre, segíteni megtalálni az ő lélekajándékaikat. Ahogy én mertem ugrani a semmibe, és követtem a szívem szavát, úgy másnak is adott a lehetőség. Mindenkinek van valami kincse, ami őt különlegessé teszi, amiben ő jó. Az én feladatom ez. De azt látom, egyre többen bátrak ahhoz, hogy lépjenek, aminek én nagyon örülök.
Az idei év elég zúzós, és az egyetlen biztos pont, hogy semmi nem biztos. Megtanulunk improvizálni, bízni, rugalmasabbá váltunk. A tervezés, a kontroll idén nem kifizetődő, ezt megmutatta az élet. Szerintem kapunk még egy kis megállj-t, mert ez a lelassulás nem megy nekünk. Nekem sem… Személy szerint törekszem, hogy élvezzem az életem, több idő jusson magamra, a szeretteimre. Egyre tudatosabban élek, de még van hová fejlődni. Nekem nagy tanulás, hogy magamat tegyem az első helyre, ne mindig mást. A korlátozások fura mód ebben segítenek.
2020 azt tanította, hogy mindig várd a váratlant. Megtanultam értékelni olyan alapvető dolgokat, mint a szabadság, az utazás, egy ölelés, baráti programok, koncertek. Ezek eddig magától értetődőnek tűntek, de megtapasztaltuk, hogy nem azok.
Kollektív egy újjászületési folyamatban vagyunk benne, ami nem fájdalommentes, de hiszem, hogy szükséges, és jól jövünk ki belőle. Érzem, hogy valami jót készít elő ez a kellemtelen időszak. De azért várom már a februárt, amikor ez az örült időszak véget ér. Addig marad a hit, humor, belső munka és egy üveg finom pezsgő.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez