Rémálomból tündérmese - Egy függő igaz története

A FÜGGŐSÉG – 7 év kábulatban

Akármilyen interjút láttam/olvastam veled, mindig úgy kezdted, hogy már gyerekkorodban függő voltál.

Ez így van. Mindent túlzásba vittem, nem volt kontroll, ami jóérzést okozott, azt nem tudtam abbahagyni. Kémia órán megettem az ecetet, nyakaltam a citromsavat és betegesen imádtam a gumicukrot. Emellett álomvilágban éltem. Úgy képzeld el, hogy sokat utaztunk a szüleimmel, de nem nagyon emlékszem ezekre az utakra, mert akkor is a kis zárt világomban barangoltam. Egyes egyedül, mert senkivel sem osztottam meg ezt a világot, nem voltak barátaim. Később, mikor olvastam és tanultam a függőségről, összeállt a kép, tisztázódott, hogy ezek a kiskori viselkedészavarok miért voltak. Elfojtottam a sok fájdalmat magamban, és a gimnáziumban borult a bili, teljesen megőrültem. Továbbra sem voltak barátaim, barátnőim…csak mindig irigykedtem a többiekre: olyan családot, olyan testet, olyan tehetséget akartam, mint ami nekik van. Persze ezt már csak utólag tudom megfejteni, hogy miért volt.

Hajlam kérdése ez? Mi a megfejtésed?

Apám igazi vaskalapos diktátor fazon volt, aki sokszor kiszámíthatatlanul viselkedett, ezért nagy volt a nyomás. Emellett két családom volt, hiszen elváltak a szüleim. Mindkettőnek meg akartam felelni, de igazából egyiknek sem. Ezért leszakadtam…17 évesen összetalálkoztam egy heroinista fiúval a Totálkár nevű helyen, és leléptem otthonról. Nem szóltam senkinek sem. Tetovált volt, Marten’s bakancsban járt, Rage Against the Machine-t hallgatott és nagyon züllött volt. Imponált.

Totálkár…már a neve is sokat mond. Oda jártál bulizni ezek szerint?

Hát, ha azt bulizásnak lehet nevezni, hogy addig iszom, amíg a földön nem fekszem, akkor igen. Jött egy pohár…a következő…és tudtam, hogy addig akarom folytatni, amíg önkívületi állapotba nem kerülök. Nekem ez volt a kikapcsolódás. Nem jártam moziba, nem andalogtam szerelmesen a Margitszigeten. Inkább kiütöttem magam. Feküdtem a hely folyosóján a bakancsban, a katonai nadrágomban. Meghallottam, hogy van egy srác, aki nemrég szabadult, heroinista, és úgy gondoltam, ennél ideálisabb parti nincs is számomra. Mindezt persze úgy kell elképzelni, hogy olyan családból jövök, ahol mindenkinek minimum két diplomája van, tehát közünk nem volt az ilyen alvilági dolgokhoz. A devianciához viszont sajnos igen: édesapám gyógyszerekre ivott, és végül öngyilkos lett.

Elköltöztél, és az alkohol után rögtön a heroin jött? Elég éles váltás ez.

Az alkohol nagyon bejött, teljesen lenyugtatott. Aztán, lehet, hogy próbáltam a füvet, a speedet is, de nem volt jó a hatásmechanizmusa. Az én szereim az opiátok lettek, a depresszánsok. Nem voltam sosem politoxikomán, aki mindent tolt, csak kiüsse. Nekem a nyugi kellett, az álmodozásaim továbbfejlesztése, a heroin mámora.

Milyen volt az első szúrásod?

Először fogalmam sem volt, hogy mi, merre. Mikor a srác beadta nekem, vérmérgezést kaptam. Ezt a felsőbb erők rendelhették el, ugyanis soha, senki nem kap vérmérgezést. Még a legkoszosabb helyeken sem.

Meddig tartott ez az „ártatlan” románc?

Hát, csak körülbelül tudnék saccolni, úgy másfél év. De a hónapok, évek összefolynak. Már nem jártam iskolába, sehova sem, függővé váltam. A család próbált terelgetni egy ideig…esti iskolába íratni, de aztán lemondtak rólam, ami nagyon fájt. Aztán jött a többi fiú…a külföldiek: arabok, ukránok, csecsenek...és a rendőrségi ügyek. Volt, hogy arra keltem, hogy pisztoly volt a fejemnél, és kommandósok a lakásban. Üvöltötték, hogy rohadt drogos! De nem számított. Csipkedtem magam, hogy biztos álmodom, de ennyi volt a reakcióm. A szüleim jöttek értem a Gyorskocsiba. Ez csak a kezdet volt.

Kezdet? A rendőrségi ügyek, a megaláztatás, a durva anyaghasználat?

Egy idő után csak az érdekelt, hogy kinél és mennyi heroin van. Nem számított, hogy néz ki, honnan jött, ha elég anyaga volt, onnantól kezdve ő volt a pasim. Se kép, se hang, teljesen leépültem.

Anyagilag hogy oldottad meg a napi kábulatot? Kéregettél, koldultál a Moszkván?

Nem, mindig lehúztam valakit, akinél laktam. Sosem költöttem anyagra, de mindig volt. Nem akartam szép ruhákat, vagy gyűrűt…legyen heroin, és minden rendben van alapon működtem.

Végül a gyógyulást választottad. Külső nyomásra, vagy magad döntöttél úgy, hogy szakítasz a régi életeddel?

Kicsúszott a kezemből minden. Többször akartam öngyilkos lenni, ami nem sikerült. Töltöttem fél évet a Lipóton is, a pszichiátrián. Akkor Apu már nem dolgozott ott, hiszen öngyilkos lett. Ott, csináltam a fesztivált. Az akkori barátom egy kokain-heroin árus fiú volt, aki a végén már ápolói szerepet töltött be nálam. Magatehetetlenül feküdtem a lakásban, pelenkázni kellett. Ha netán elmentünk otthonról, akkor nekem végig folyt a nyálam, elbotlottam, vagy például lefejeltem valamit a Keletiben, és elvágódtam. Besokalltam, önszántamból kerültem Komlóra, a Leo Amici alapítványhoz. Ez volt a szerencsém…hogy nem külső nyomásra mentem, és hogy ennyire jó kezekbe kerültem.

A józanság és az Apám szép volt megírása

Mióta vagy józan egész pontosan?

 Most egy olyan szakaszban vagyok, amit mi úgy hívunk, hogy egy életen át tartó felépülés. Több, mint 12 éve józanodom, mi így fogalmazunk. Rengeteget köszönhetek az alapítványnak, és mai napig járok csoportokra, sőt, akárhol járok a világban, mindig csatlakozom az ottani angolnyelvű foglalkozáshoz.

Hogy jött az ötlet, hogy könyvben mondd el a történeteidet?

Az egyik barátnőm sokszor mondogatta, hogy írnom kéne, miután elhintettem pár sztorimat. Sokkoltam az új környezetemet, hogy teljesen más az, amit látnak, és az a Gabka, akiről meséltem. Elég skizo állapot ez…vagy, hogy mondjam. Nem ismerem azt a lányt. Aztán a Marie Claireben megjelent velem egy riport, majd a Story TV-be is elhívtak, amitől nagyon tartottam. Féltem, hogy szétszednek. Találkoztam a Tanár Úrral, és azonnal bele is vágtunk, élőben. Támogató volt, semmi sarokba szorítás, vér profi. Ezután a barátnőm unszolt megint, és felhívtam Havas Henriket, hogy kikérjem erről a véleményét. Úgy döntöttünk, együtt csináljuk meg. Fencsik Tamás csatlakozása, pedig nagyon jó volt, mert ő ismerte azt az érát, amikor én tomboltam.

Hogy képzeljünk el egy ilyen munkát? Sokat találkoztatok és meséltél?

Ilyen is volt, de sokat kellett otthon diktafonnal dolgoznom, ami nagyon nehéz volt, mert  alig emlékeztem valamire. Ő folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy képeket kér! Mit láttam a szobában? Hogy nézett ki az az ember? Volt, hogy leültem a szobámban és képeket nézegettem, hátha beugrik valami. Nagyon nehéz volt. Még egyszer tuti nem menne.

Kiket akartatok megcélozni a könyvvel?

Bárkit. Aki csak olvasni akar egy igaz történetet, igazi happy enddel, de olyanokat is, akiknek a környezetében van szerhasználó, esetleg a családjában ütöttel fel a fejét a probléma. Sőt, tiniknek is akár, preventív céllal.

Ha már prevenció: végeztél ilyen jellegű tevékenységet ezen kívül is?

Természetesen, sokszor, sok helyen. Iskolákban például. Egy moziteremben levetítettünk egy filmet a szerhasználókról, majd kezdődött az interaktív beszélgetés. Egy talpra állt emberrel és egy szakemberrel. Senkit sem beszéltünk le és senkit sem beszéltünk rá. Nehéz dolog ez. De igazán megnyíltak a tinik nekem, mert ez így hitelesebb, mintha egy orvos mondaná a magáét. Egyébként nekünk ez a tevékenység nagyon fontos, olyan, mint egy gyógyszer. A fegyverünk az őszinteség, ami mindenkit sokkol.

 Nem féltél a könyv megjelenésekor, hogy a múltból megtalál valaki?

A reszocializáció – az érzések, a barátság, a nőiesség (újra) felismerése

Hét évet töltöttél kiütve, bódulatban. A komlói kezelés után várt rád az Élet. Olyan dolgok, amiket előtte nem ismertél: érzelmek, közösség…Hogyan indultál el az új utadon?

Mögöttem állt az alapítvány, és nagyon sokat segítettek. Ők adták az erőt. De elsőként nem csak az érzelmekkel kellett megismerkednem, hanem Budapesttel. Úgy járkáltam az utcán, mint egy ufó. Józanul megyek a körúton, felszállok a metróra, és nem vagyok beállva? Elképesztő érzés volt. Figyeltem a fiatalokat, hogy hogyan öltözködnek, hogy beszélnek. Nem tudtam, hogy kell munkát keresni, hogyan kell befizetni egy csekket. Ugyanakkor próbáltam felhasználni a komlón tanultakat: őszinteség, nyitottság, hajlandóság – ezek segítségével megtalálhatjuk az utunkat, a boldogságot. Fiatal voltam, de tudtam, hogy például nem ihatok alkoholt. Nagyon figyeltem arra, hogy megmaradjak józannak. Sok furcsa érzés kavargott bennem, de ilyenkor elmentem csoportra, és kibeszéltem magamból. Megtanultam arra figyelni, hogy, ha közösségben vagyok ne a különbségekre, hanem az azonosságokra koncentráljak. Nem tudtam régről azt, hogy mi az a barátság, a barátságosság.

Talán a munkakeresés lehetett a legnehezebb. Ilyen előélettel, és képzettség nélkül nem feltétlenül fogadnak tárt karokkal.

Nem értettem semmihez, a gimit is abbahagytam ugye. Akkoriban kezdett elterjedni a hosztesz tevékenység, felütöttem a telefonkönyvet (mert ugye a számítógépet be sem tudtam kapcsolni, az internet is ismeretlen volt) és kerestem egy ügynökséget. Aztán olyan kapcsolati hálót építettem ki, hogy jobbnál jobb munkáim lettek.

Hol laktál?

Egy fiúval szerelmesek lettünk még Komlón. Ő előttem jött ki, és megvárt, így vele laktam először józanon. Később kiderült, hogy „terápiás szerelem” volt a miénk, de szerencsére sokat profitáltam belőle. Pedig kezdetben nagyon merev voltam.

Lényegében az egész nőiességedet is újra kellett tanulnod kezelni.

Az anyagos évek alatt fogalmam nem volt ezekről a dolgokról, csak azt tudtam, hogy az anyagért muszáj „hódítani” a magam módján. Vállat kidobtam, beültem a dealer ölébe és a barátnője lettem. Ezt csírájában fojtották el a terápián. 40 fokban hosszúnadrág, pulóver, nincs rafinéria, mint egy fiú, úgy kellett viselkedni. Épp ezért az elején egy karika fülbevalót sem mertem felvenni, mert az a züllést, a régi időket jelképezte, és rendesen féltem tőle. Tudtam, hogy nem azzal kell érvényesülni, hogy hogy nézünk ki, hanem azzal, hogy milyenek vagyunk, hogy cselekszünk. Amikor hoszteszkedtem, akkor sokszor a kinézetem miatt választottak ki: magas, szőke, mosolygós. De sok helyre azért hívtak vissza, mert kedves, barátságos voltam, nagyon meg akartam felelni.