Puskás Peti, és a The Biebers

Puskás Petivel, a The Biebers zenekar frontembereként beszélgettem még az afrikai ruccanása előtt, és főként az együttesről faggattam. Az interjú során aztán becsatlakozott öccse, Dani is. A srácok imádnak zenélni, imádják az életet, a közönségüket, a pörgést, de igyekeznek nem túl komolyan venni magukat. Pont ettől volt fesztelen a velük való beszélgetés, mert nem sztárokként vagy bálványokként ültek velem szemben, hanem egyszerű fiatalokként, akik szeretik, amit csinálnak. Grátiszban pedig jól is csinálják. Nagyon jól.

Krajnyik Cinti: Utánaolvastam az alakulásotoknak, és kezdetben senki sem tudta, hogy kiből áll a The Biebers együttes. Úgy tűnt, mintha az elején ti magatok sem hittétek volna el, hogy ez egy működőképes, sikeres zenekar lehet majd a későbbiekben.

Puskás Peti: Valóban kísérleti dolognak indult. Nekem azért volt már egy hál’ Istennek sikeresnek mondható zenei előéletem és karrierem, de szerettem volna szabályok, kötöttségek, kiadói utasítások nélkül zenét csinálni. Úgy láttam, hogy az öcsém tehetséges, jó ötletei vannak, elvégzi a sulikat, amiket el kell végezni, én is elkezdtem gitározni, zongorázni, írtam egy-két számot, meghangszereltem őket, és úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, hogy egy olyan zenekart alapítsunk, aminek nincs arca. Az első Dance c. számunkat végül MC Kemon közreműködésével készítettük el. Nekem régi nagy álmom volt vele dolgozni, de elég furcsa lett volna, ha a Csillagokban MC Kemon MC-zett volna. Akkoriban egy ismerősöm a Petőfi Rádiónál dolgozott asszisztensként, és őt kértük meg, hogy küldje be a számot, egy eddig ismeretlen, kezdő zenekar első dalaként. Aztán heteken át a legjátszottabb dal volt, mi pedig ültünk otthon, hallgattuk, és senki nem tudta, hogy mi állunk mögötte. Ekkor indult a gyártó cégünk is, elkészítettük az első klippünket, meglehetősen alacsony költségvetésből, nagyjából 3 Ft-ból, de szerencsére az is nagyon pozitív fogadtatásban részesült. Ekkor döntöttünk úgy, hogy akkor ezt vegyük komolyabban, lépjünk színre, talán érdemes ezzel foglalkozni. Eddig beigazolódni látszik.

K.C: Kezdetben hárman voltatok a tagjai a zenekarnak, mára jócskán kibővült a létszám a fellépéseitek során. Mindannyian fix tagok vagy csak sűrűn dolgoztok együtt?

P.P: Azt gondolom, hogy a Biebers egy összművészeti dolog. Kingától, a fotósunktól kezdve, Mátén, az operatőrön át, az öcsémig és a tagokig, akikkel együtt mára heten alkotjuk az együttest, mindannyian egy egységet alkotva dolgozunk. Kicsit a Kool and the Gangre hasonlítunk már. Aki ráér, az feljön a színpadra vagy eljön a koncertre zenélni. Mindenki igazán a sajátjának érzi a zenekart, szeret beleszólni a történésekbe, és mindannyian rendkívül önkritikusak vagyunk. Ennek ellenére eddig nagyon kevés vitával megúsztuk, pedig legalább tíz ember szoros együttműködéséről beszélünk. De mindig sikerül megállapodnunk, kiegészítenünk egymást. Bízom benne, hogy ez nagyon sokáig így marad. Az elmúlt három hónapban iszonyatosan felgyorsultak a dolgok, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy mennyi megkeresés érkezik.

K.C: Mennyire más feladat számodra csapatban dolgozni, mint szóló énekesként? Most rá vagy kényszerülve, hogy alkalmazkodj, kompromisszumokat köss.

P.P: Valóban teljesen más, de sokkal jobban élvezem, mivel ez egy közös ügy, mindannyian hozzáteszünk valamit. A koncerteken és a próbákon olyan extázisba kerülök, amiről húszévesen álmodoztam, hogy ilyen állapotba jussak, ezt jelentse a zene öröme. A zenélés nem csak a foglalkozásunk, de az életünk, életérzésünk is egyben. Jó látni, hogy a közönség, a hallgatóság is kezdi ezt érteni és átvenni.

K.C: Van olyan személy az életedben, akinek a tanácsát, véleményét, kritikáját feltétel nélkül elfogadod?

P.P: Eddig Apukám volt, most már inkább az öcsém. Ő kertelés nélkül megmondja, amit gondol. Mára meg is tanulta úgy megfogalmazni, hogy az ne legyen bántó. Régen iszonyatosan nagy vitáink voltak a zenéből fakadóan. Most már ő is elfogadja az én véleményemet, kritikámat. De általában egyébként egyet is értünk, ugyanaz a véleményünk. Mindketten nagyon figyelünk saját magunkra, és általában megérezzük, ha valami nem jó.

K.C: A tagokat nem érinti negatívan, hogy sokan még mindig Puskás Peti együtteseként azonosítják a zenekart?

P.P: Azt gondolom, hogy egyre inkább a The Biebers-re, mintsem az én személyemre helyeződik a hangsúly. Csak a legutóbbi koncertünkből indulok ki, ahol sikítva hallottuk a tömegből, hogy “Hol van a Milán? Hol van a Milán?!” Elképesztően örültem neki, hogy így hiányolták, mert nem tudott ott lenni egy koncerten. A többi tag is kezd ugyanolyan fontossá válni a közönség számára. Éppen ez az oka, hogy a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy sok szóló legyen a koncertjeinken, miközben ízig-vérig elektronikus zenét játszunk. Így akarjuk még különlegesebbé tenni az élményt, ha valaki eljön, és élőben néz és hallgat meg minket. Mára egyébként ketten, Ekanem Bálinttal vagyunk a frontemberek, de minden tag ugyanolyan fontos a zenekarban. Olyanok vagyunk, mint egy focicsapat.

K.C: Mondhatjuk, hogy most félretetted a szólókarriered?

P.P: Félretettem egyébként, bár ha minden jól megy, épp most fog megjelenni egy szólódalom. Angol nyelvű lesz, de annyira elüt a Biebers-től, hogy nem félek, hogy összekeverik majd. Ettől függetlenül vannak ötleteim, írok dalokat, most is szeretem azt a fajta zenét is, amit régen csináltam. Akkor sem más írt helyettem, én meg csak felénekeltem a számokat, ugyanúgy szerettem részese lenni a teljes folyamatnak.