Nem szereti a feltünősködést! - Beszélgetés Nagy Sándorral

Nagy Sándor színész, énekes, a Madách Színház és a Játékszín tagja. A nagyközönség előtt az Adagioval vált ismertté, mi azonban arra voltunk kíváncsiak, hogy mi történt azóta, illetve mennyire nehéz az övéhez hasonló nagy karriert befutni Fényeslitkéről, és hogyan lehet embernek maradni ezen az úton.

Hogyan jut eszébe egy szabolcsi kisvárosban élő fiúnak, hogy színész lesz? És mi az íve ennek a pályának, nehezebben indul ennyire „messziről” valaki, akiből később ismert színész és énekes válik?

Soha nem akartam színész lenni. Amikor a templomban, karácsonykor szavalni kellett, akkor kivert a víz, és egy hétig nem aludtam előtte. Tehát szó szerint utáltam szerepelni, és bele is sültem általában. Édesapám viszont zenész volt, volt egy hobbi zenekara a rendes polgári hivatása mellett, én pedig jártam alkalomadtán egy-egy próbára. A faluban voltak zenészfiúk, akik egy szál szintetizátorral nyomták a popot, a rockot, vagy a lakodalmast, és volt köztük egy srác, aki annyira szépen énekelt, hogy még az én gyerekfülem is felfigyelt rá. Aztán valahogyan bekattant tíz éves korom körül, hogy engem ez igazából érdekel, és ekkor apám vett nekem egy szintetizátort. A Marina volt az első szám, amit megtanított. Aztán 13 évesen megcsináltam az első lagzimat, és mire gimis lettem, bekerültem a Doctorock nevű társulatba, ami azért kapta ezt a nevet, mert orvosok, ügyvédek alapították Kisvárdán. Először az István, a királyban szerepeltem, mint bokor, fa, vagy nép. Majd két-három évnek kellett eltelnie, míg elhívtak egy komolyabb szerepre, méghozzá az Anna Kareninába. Az egy nagyon meghatározó élmény volt, és nem azért, mert akkor már tudtam, hogy mi is valójában a színjátszás, de valahogy olyan dolgokat hozott ki belőlem, hogy mikorra fölkerültem Pestre, tisztában voltam vele, hogy színész akarok lenni.

Felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, ahova természetesen nem vettek fel. Nem is éreztem akkor azt a helyemnek a ballagási öltönyömben, a begyakorolt 15 verssel a hónom alatt. Mondjuk nem értettem, hogy miért nem, de nem vettek föl, hiszen én már Kisvárdán majdnem eljátszottam egy szerepet (nevet). Ekkor kerültem Toldi Marika nénihez, ahova két és fél évig jártam, közben persze próbálkoztam a Főiskolán, ahova harmadikra sikerült bekerülnöm, merthogy kihagytam egy évet a próbálkozások időszakában.

Volt egy ilyen mélyzuhanás ebben a történetben?

Egyszerűen csak rájöttem arra, ahogy egyre többet tanultam, hogy igazából nem tudok semmit a színjátszásról. És amikor fölvettek, akkor egy nagyon jó és erős osztályba kerültem (Tompos Kátya, Dolhai Attila, Peller Anna, stb). Másodikban csináltunk egy nagyon jó vizsgaelőadást, amikor is kikristályosodott előttem, hogy amit én addig a színészetről hittem és gondoltam, az a Móricka gondolkodásával egyenlő, ahogy ő azt a viccekben elképzeli. Ezután próbáltam nemcsak külsőségeiben megélni a dolgokat, és nagyon jó akartam lenni. Igaz, a felvételinél éreztem, hogy ez az egész vágyálom sikerülni fog, de nem azért, mert annyira jó lettem volna a felvételin, hanem akkor én már tökéletesen éreztem azt, hogy nekem ez az utam.

Tehát a magabiztosságod miatt sikerült!

Nem, mégcsak magabiztos sem voltam. Egyszerűen csak éreztem, hogy nekem a következő négy évem az erről a magas szintű tanulásról fog szólni, hogy én ide fogok járni.

És a diploma után jött egyből az Adagio. Akkor hogy érezted: inkább színész akartál lenni, vagy énekes? Meghatároztad ezt magadnak?

Tulajdonképpen mindez megfért bennem egymás mellett. És tudod az volt az érdekes, hogy akkor már egy évadon túl voltam Zalaegerszegen, és mikor elindult az Adagio, akkor egy kicsit tartottam is attól, hogy a közönség ezt túl nyálasnak fogja gondolni, de az emberek imádtak bennünket. És valójában én az országnak inkább egy énekes voltam, de

közben nagyon érdekelt engem a színjátszás is, és rettenetesen rosszul esett, amikor egy kollégám azt mondta, hogy engem már „csak” énekesként tartanak számon. Ez nyilván ego dolog volt inkább, vagy hiúsági kérdés.

A nagy elsöprő siker közepén volt már a Madách színház is. Aztán egyszercsak úgy döntöttél, hogy ennek vége, és legyen csak a színészet.

Ez nem egészen így volt, mert akkor lett egy managerem, és szólókarrierbe kezdtem, csináltunk egy szólólemezt. Ma már tudom, hogy mindez korai volt, hiszen volt olyan hónap, amikor 14 fellépésünk volt a színház mellett, és végül valamelyik közül választani kellett, mert egyre több szerepet kaptam, ezekhez a lehetőségekhez pedig nagyon sok köze volt Szirtes Tamásnak. Végül kiszálltam az Adagioból, mert lehetetlen volt egyeztetni miattam, és azt lehet mondani egy korszak lezárásának, de nem tartom kizártnak, hogy mi még fogunk találkozni így hárman.

És szólólemezt tervezel még?

Csak akkor akarok ilyet csinálni, ha azt érzem, hogy nekem abban örömöm van. Az a lemez óriási munka volt, és hogyha a mostani eszemmel visszamennék, akkor máshogy csinálnám az egészet.

A Madáchban és a Játékszínben is játszol, Milyen premiereket várhatunk?

Októberben debütál a Legyen a feleségem Oroszlán Szonjával, Kovács Patríciával, Gálvölgyi Jánossal, Balsay Mónival és Tóth Enikővel Kapitány Iván rendezésében. Aztán lesz a Primadonnák című darab, amit Szirtes Tamás rendez a Játékszínben, decemberben. Továbbá lesz a Fekete Péter Puskás Tamás rendezésében a Madáchban.

A Legyen a feleségem premiere a legaktuálisabb, október 11-én van a bemutató. Mit kell tudnunk a darabról?

Az alaptörténeten egy picit csavart az író. Arról szól, hogy a szerepem szerint én egy tőzsdeügynök vagyok, nem is olyan rossz tőzsdeügynök, és a Szonja által megformált alakkal élek együtt. Egy londoni cégnek vagyok a vezetője, és amerikából jön a nagyfőnök, viszont a nagyfőnöknek vannak bizonyos erkölcsi elvárásai a vezetőivel szemben, mégpedig hogy vallásosak és házasok legyenek. A nagyfőnök érkezik hozzám vacsorára, amikor is én megkérem a Szonját hogy egy napra legyen a feleségem, amin ő nagyon-nagyon megsértődik, mert azt szeretné, hogy komolyan kérjem meg a kezét. Ekkor indul be a kalamajka, vajon kit veszek rá arra, hogy vállalja arra az estére a feleség szerepét.

Most volt a Sztárban sztár. Mennyire voltál szomorú, hogy vége lett?

Egyáltalán nem (nevet). Viccet félretéve, megmondom őszintén, hogy azért nem voltam olyan nagyon szomorú, mert reggel este színház van, és délutánonként pedig beékelődött TV2. Tehát rettenetesen elfáradtam, nagyon tömény és sok volt így a napirendem, konkrétan délelőtt 10-től, este 10-ig tartott a nap. Már a harmadik hét környékére annyira fáradt voltam, hogy emiatt egyáltalán nem sajnálom.

Mi volt az, amit egy ilyen nagyszabású esti tv show adott neked? Mi volt a pozitív visszacsatolása a műsornak?

Az tulajdonképpen majd most fog kiderülni, hogy mennyire voltam szimpatikus az embereknek. Nekem egy dolog volt, ami nem is konkrétan rosszul esett, inkább fogalmazzunk úgy, hogy nehezményeztem: alapvetően nagyon komolyan vettem ezt a dolgot, próbáltam, gyakoroltam, készültem rá, és ahhoz képest túl könnyen mondják ki a bírák – jelen esetben a zsűri ugye – hogy ez nem jó. Túl könnyen degradálják a munkát, amit beletettünk.

És mennyire számít a te szívedben mérvadónak az, amit ők egy kettő perces produkció alapján néhány pillanat alatt eldöntenek és megítélnek?

Igazságosabbnak gondolnám az egészet, hogyha lenne egy egységes zsűrifelfogás, ami globálisan tekint a produkcióra, nem pedig hirtelen ítél. Egy pici következetességet hiányoltam ebből. Iszonyatosan profi a gárda, nagyon sok jó embert ismertem meg, csak kaptam ettől a dologtól. Ez az egy zavart engem igazán.

A műsor végén volt egy olyan mondatod, ami megragadt a fülemben, hogy te nagyon szeretsz mulatni. Hogy képzeljük azt el, amikor Nagy Sanyi mulat?

Nagyon szeretem a cigányzenét. Van egy kis telkem a Pilisben, és oda szoktunk kijárni. Na ott lehet mulatni, elbújva a világ elől. Nem az az ember vagyok, aki szereti a feltűnősködést.