Szécsi Böbe a „Voice” -ban tűnt fel 2013-ban. Rengeteg dalban közreműködött azóta, tanult, figyelt, és építgette mind a karrierjét, és mind önmagát is. Az akkori visszafogott és zárkózott lányból, egy igazi Nő lett a színpadon is. Tudatosra nevelte saját magát, ha lehet ezt mondani. Hét éven keresztül aktívan részt vett a zeneiparban, de még idén megjelenik a saját EP-é is, ebből kettőt már hallgatni is lehet. Nem divat zenét csinál, hanem sokkal többet annál. Vele beszélgettem a múltról, a jelenről, sőt, a mérgező kapcsolatokról is. Egy 23 éves lány, akinek nagyon is értékes személyisége van.
Mi volt a legnehezebb, ami a VOICE-ban rád ragadt, de a rákövetkező években el kellett engedned ahhoz, hogy azzá válj, aki most vagy?
A legnehezebb feladat a Voice után az volt, hogy a “tehetségkutatós” bélyeget lemossam magamról, ami a műsor miatt ragadt rám. Azzal már az indulás előtt is tisztában voltam, hogy az emberek, - és leginkább a szakma -, szemében azok az előadók, akik tehetségkutatóban indultak, ötlettelenek és kommerszek, így éppen ezért eleinte nem is szerettem volna jelentkezni. Pontosan amiatt, mert számomra sokkal értékesebb és hosszútávúbb az, ha egy előadó saját magát építi fel, viszont akkoriban a környezetünk hatására mégis beadtuk a derekunkat a műsornak. Utólag nem bánom, mert sok mindent tanultam, és leginkább ezért is mentem oda.
Azt mindig is tudtam, - és a műsor ebben csak megerősített -, hogy ez a kereskedelmi TV-s mainstream média nem az én közegem. Még futottunk pár kört „A Dal” -ban, de ez is csak bizonyosságot tett arról, hogy nem igazán érzem magaménak ezt a világot, mindig is sokkal jobban vonzott a koncertezős, fesztiválos közeg.
Az biztos, hogy a TV-s világ valamilyen szempontból a “könnyebb út”, hiszen sokkal nagyobb közönséget tudsz elérni vele, de azt hiszem időben elengedtem ahhoz, hogy ténylegesen azt csinálhassam, amit szeretek.
Nekem a VOICE-ban olyan voltál, mint Lana Del Rey visszafogott, minimalista, előzékeny, mégis tudatos kishúga, míg Saci Amy Winehouse vagány kiadása, akit nem kell félteni, és valamiért pont ezért féltetted. Mint két ellentét: te a lágyságod által vetted/veszed fel a har-cot, amikor kell, a testvéred pedig a vadságából merítve küzd. Ha most visszagondolsz arra az időre, akkor te hogyan látnád, mit mondanál magadról, magatokról?
Ha visszanézem a Voice-os felvételeket, két olyan fiatal lányt látok, akik még nem álltak készen egy ekkora volumenű showműsorra. Leginkább az interjúkban ütközött ez ki, - társaságban mindig elég nagy hangúak és poénkodósak, közvetlenek voltunk/vagyunk -, az interjúkban viszont alig mertünk megszólalni, és ezért nagyon sokszor megkaptam, hogy “te nem is olyan vagy, mint a TV-ben”. Sokáig küzdöttem a színpadi jelenlétemmel is, borzasztóan zárkózott és lámpalázas voltam, nem igazán tudtam, hogy adjam át a lényem a közönségnek, és ez a műsorban is abszolút lejött. Egészen egyszerűen nem voltam felkészülve arra, amit egy országosan nézett tehetségkutató műsor hoz magával, be voltunk dobva a mélyvízbe, és ez nagyon látszott.
Az ellentéteket nagyon jól látod, még ma is ilyenek vagyunk.
Sacinak már nagyon fiatalkora óta konkrét elképzelései voltak, hogy ő mit és hogy szeretne csinálni, mit akar képviselni, így ő kevésbé volt befolyásolható és sokkal tudatosabban, érettebben látta a dolgokat akkor, mint én.
Ahogy fejlődtél, úgy lettél egyre magabiztosabb, vagy van valami bevált módszer a lámpaláz ellen?
Az előbbi. Rengeteget számít a rutin, és szerencsére az elmúlt években nagyon sokat koncerteztem, ennek hatására egyre jobban és jobban fel tudtam/tudok szabadulni a színpadon. A személyiségem és az önbizalmam is fejlődött, s ez is közrejátszik abban, hogy ma már magabiztosabb tudok lenni egy koncertezős vagy interjúzós szituációban.
Elég fiatalon kerültél a zeneipar közelébe, és a közepébe is. Mit gondolsz, mennyire befolyásolta a személyiségedet ez a világ? Merre tartanál most, ha nem lenne zene?
Sokszor gondolkozom rajta, hogy mi lett volna, ha nem jelentkezem annak idején a műsorba. Rengeteg pozitív hozama van annak, hogy szerepeltem a Voice-ban, de úgy érzem megvannak az árnyoldalai is. Egyrészről nagyon sok mindent tanultam a szakmáról nagyon fiatalon, ami nagyon hasznos, illetve egyértelműen adott egy olyan kapcsolati tőkét, amit a mai napig tudok kamatoztatni. Sajnos viszont olyan emberi tulajdonságokkal is találkoztam, amikkel lehet, hogy annyi idősen még nem kel-lett volna - de egyáltalán nem bánom, mert a későbbi években hasznos volt, hogy például tudjam, nem szabad mindenkiben megbízni, egy szerződést 3x át kell olvasni mielőtt aláírom, kétszer meg kell gondolni, hogy mire mondok igent stb.
Arra, hogy mi lenne, ha nem lenne a zene, nem tudok válaszolni, mert el sem tudom képzelni :). Nekem ez az, amitől valamilyennek érzem magam, mindig is ez érdekelt, és ezzel akartam foglalkozni. Ha nem zenész lennék, akkor is valószínűleg valamilyen zeneipari pályán helyezkednék el.
A Halott Pénzben, a Belauban is énekeltél/énekelsz, na meg a Brainsszel is volt már közös project. Annyira mások, legalábbis, stílusban, mégis hogyan találtad meg önmagadat náluk? Hogy tudsz hiteles maradni, és egyáltalán, honnan nyered ezt a mérhetetlen önazonosságot, amit képviselsz?
Igen, valóban nagyon sok közreműködésben vettem részt, lényegében a Voice óta, a szólóprojektem megjelenéséig kizárólag feateket vállaltam. Ez is valamennyire tudatos volt, mert sokáig kísérletezgettem azzal, hogy melyik közegben/zenei stílusban érzem magam igazán otthon, és nagyon élveztem/élvezem a közös munkát ilyenkor, mert rengeteget tanulok belőle.
A Belaunak kifejezetten hálás vagyok, mert úgy érzem, általuk sikerült kicsit lemosnom a “tehetség-kutatós” jelzőt, hiszen rengeteg magyar és külföldi fesztiválon, illetve olyan helyszíneken-rendezvényeken léphettem fel velük, ami ahhoz a zenei közeghez áll közel, ahova itthon mindig is szerettem volna tartozni.
Nekem mindig baromi fontos volt az önazonosság, nem hiszek abban, hogyha valami trendi, azt lekövetem és sikerem lesz. Szerintem kizárólag az lehet sikeres, aki önazonos, és hiteles abban, amit csinál.
A Belauban és a Halott Pénzben, valamint az összes olyan projektben, amiben valaha közreműködtem megtalálom azt a szeletet, amit a magaménak érzek, ezek a dolgok sosem formálnak át, inkább csak hozzátesznek a személyiségemhez és fejlesztik azt.
Hogy írnád le a karriered egy mondattal?
Hullámzó. Lassan 10 éve éneklek, ebből 7 éve aktívan fellépek és stúdiózom. Voltak kevésbé jó és igazán jó időszakok, de mindegyikből nagyon sokat tanultam. Rengeteg álmom vált valóra, de sokszor kellett csalódnom és “pofára esnem”. Ez egy nagyon nehéz szakma, és kell hozzá akaraterő és kitartás, hogy ne add fel. De egy mondattal, hú… Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon szuper lehetőségeket sodort elém az élet, és fantasztikus embereket ismerhettem meg az évek alatt.
Most egy kicsit nehezebb időszakon megyek keresztül, de talán ezt élvezem a legjobban, hiszen végre a saját projektemet is beindítottam. Management híján saját magamnak szervezek mindent, de jelenleg ezt is tanulom, és nagyon szeretem csinálni.
Nyilatkoztad a „Lovesick” kapcsán, hogy a saját élményeidből jönnek a dalszövegek, viszont itt a neved mellett szerepel a testvéred, Saci neve is. Összevetítek a tapasztalataitokat, a gondolataitokat az adott témaötlet kapcsán, aztán összegyúrjátok egy szövegbe?
Így van, a dalaim javarészt saját élményeken alapszanak. A „Lovesïck” dalszövegénél tudtam, hogy miről akarok írni, és Sacival ennek alapján indult el a közös munka. Felvázoltam neki a sztorit, és megmutattam az addigi ötleteimet a szövegre, együtt pedig véglegesítettük.
Sacit, - minden elfogultság nélkül-, zseniális dal-, és szövegírónak tartom, és ha valahol elakadok akár egy dalnál, akár egy dalszövegnél, azonnal segítségül hívom, mert tudom, hogy mindig mindenre van egy szuper ötlete.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez