1978-ban született Svédországban; kommunikációs szakember és írónő. A „Reméljük a legjobbakat” című könyvével debütált 2018-ban, a magyar fordítás Hollander Juditnak köszönhető, és 2019-ben jelent meg a Park könyvkiadó jóvoltából. Őszintén szembenéz a könyv a gyásszal; azzal a gyásszal, amikor egy feleség ottmarad a pici gyerekével egyedül, mert egyik napról a másikra a férje elhuny.
Hogy lehet feldolgozni egy szeretet személy elvesztését úgy, hogy közben a saját gyermekünknek szüksége van ránk? A 100%-os énünkre. Erről is beszélgettünk többek között, ahogyan társadalmi kérdéseket is érintettünk: például arról, hogy ő maga hogyan látja a helyzetét a Svédországban, az irodalomban, mint női író. Meginterjúvoltuk Carolina Setterwall-t.
Először is… Stockholmban élsz a fiaddal. Mi itt Magyarországon olyan híreket kaptunk, hogy Svédország igencsak lazán vette a Covid-19-et. Mennyire volt érzékelhető ott a járvány a valóságban?
Személy szerint úgy látom, hogy van némi félreértés abban, hogy Svédország hogyan kezelte a vírust. Határozottan nem ugyanazt az életvitelt követjük, mint a járvány előtt tettük, és semmi sem érződik “lazának”, még ha úgyis tűnik a szigorú lezárásokkal bíró országokhoz képest. Azt mondanám, hogy a különbség abban rejlik, hogy jól vagy sem, de Svédország bizalmi alapú stratégiája több döntést az egyénekre bízott. A boltok és az éttermek valóban nyitva maradtak, de szigorú feltételeket szabva az emberek közötti távolság betartására, és arra is, hogy hány ember tartózkodhat ugyanabban a térben egyszerre. Azokat a helyeket, amiknek nem sikerült ezeket a szabályokat betartania, a kormány bezárta. Nem szabad meglátogatnunk az idős rokonainkat az idősek otthonában; hogyha esetleg sikerül a barátainkkal találkoznunk (majdnem mindig a szabadban), akkor is távolságot tartunk egymás között; de az iskoláink (legalábbis az óvodák és az általános iskolák) valóban nyitva maradtak.
Stockholmot, Svédország fővárosát, március elején súlyosan érintette a vírus, mert ugyanazon a héten történt a robbanásszerű növekedés szerte Európában, mint amikor a stockholmiak a “sportlov”-ot tartották, vagyis egyhetes szünet volt az iskolákban, és sok ember külföldre utazott. Több ezer ember tért vissza Svédországba olyan országokból, mint Olaszország, Ausztria, Németország, Anglia, stb, egy nagyon sebezhető idő alatt, amikor mindösszesen annyit tudtunk, hogy akkor figyeljünk oda a betegség tüneteire, ha Észak-Olaszországban voltunk. Pár héttel később már széles körben elterjedt a vírus Stockholmban. Azóta is azzal küzdünk, hogy próbálunk olyan intézkedéseket tenni, amivel megkímélhetjük az egészségügyi rendszert.
Az én helyzetemben például egy hatéves fiú anyjaként, és egy 8 éves fiú nevelőanyjaként ez a tavasz… furcsa volt. Nagyon sok időt benn töltöttünk. Nem találkoztunk emberekkel, mint ahogyan azt általában tesszük. Valójában a környékünkön kívül nem is nagyon voltunk még a városban sem. A gyerekek jártak iskolába és óvodába, és nagyjából ennyi. Én, mint író, a járvány előtt is otthonról dolgoztam, szóval a munkanapjaim majdhogynem ugyanúgy zajlanak, mint azelőtt.
Ahogy említetted, a jelenlegi barátod is író. Hogyan tudjátok összeegyeztetni a kreatívitást a neveléssel? Vagy valamelyikőtök éjszakai bagoly, míg a másikotok inkább reggel aktív?
Mindketten írók vagyunk, de személyiségben viszont nagyon különbözünk. Ő szenvedélyesebb, mind személyiségként, mind írásai terén, és bizonyos időszakokban igen ritkán alszik. Ha hirtelen felébredek négy órakor, ő már fent van, ír és kávét iszik a konyhában.
Én magam inkább a 9:00-től 17:00 óráig típusú író vagyok. Amikor a gyerekek iskolába járnak, írok. Amikor otthon vannak, nem. Nem hoztunk semmiféle megállapodást erről kettőnk között, hanem ez inkább a teljesen eltérő személyiségeink eredménye.
Nem tudok írni, amikor a gyerekek a mellettem lévő szobában játszanak. Nem tudok írni akkor se, ha hangok vannak körülöttem, például zene vagy zavaró építkezési munkálatok. Békére és csendre van szükségem, és arra, hogy teljesen egyedül legyek, de legalábbis a szobában, ahol írok. Szerencsére meglehetősen tágas lakásunk van Stockholmban, így a legtöbb nap ez a „felosztás” működik. Én is használok egy szobát, és ő is.
Ha már szóbajött a család… Te is olyan családban nevelkedtél fel, ahol fontos volt az irodalom? És egyáltalán, mi volt az a főtanítás, amit a szüleidtől tanultál az életről?
Stockholm külvárosában nőttem fel. Amikor 9 éves voltam, a szüleim elváltak, és a bátyám meg én az apánkkal maradtunk, aki később megismert egy nőt, akit el is vett feleségül. Tizenkétéves voltam, amikor a család egy lovasfarmra költözött, egy kis svéd városba, Salaba, szóval valamilyen szinten egy igazi “kisvárosi lány” voltam, aki a szabadidejét az istállóban töltötte, sokat lovagolt és a farm körül tevékenykedett.
A szüleim nem voltak nagy könyvmolyok, furcsamódon mégis több ezer könyvünk volt otthon. Eléggé örülök annak, hogy az internet-korszak előtt nőttem fel, mert amikor unatkoztam, nem tudtam mást csinálni, mint olvasni. Nagyon sokat olvastam fiatalkoromban. Mostanában a gyerekek sokkal inkább az IPadek, mintsem az olvasás megszállottjai, amibe kicsit szomorú belegondolni.
IPadek világát éljük most, igen. Ebből kiindulva, hogyan ösztönöznéd a mai fiatalokat arra, hogy több könyvet olvassanak el, és személy szerint van például olyan 3 könyv, amit mindenképpen szeretnéd, hogy majd a gyerekeid elolvassanak?
Rendszeresen látom a két gyermekem kapcsán, hogy mennyire magától értetődő a számukra az, hogy az időt inkább az IPadekükkel töltsék, mint egy könyv olvasásával. De azt hiszem az a legfontosabb, hogy pont ugyanúgy keltsük fel az érdeklődésüket a különféle történetek iránt, mint amennyire mi érdeklődtünk gyerekkorunkban. Egy történet manapság rengeteg minden lehet - regény, film, hangoskönyv, egy mese, amelyet egy barát vagy egy szülő mesél el, de akár egy játék is. Ha elbűvöli és elragadtatja őket a történetek világa, akkor nagyobb az esély rá, hogy nyitottak lesznek a könyvek varázslatos világára is.
Nincs kimondottan három olyan könyv, amiket mindenáron el szeretném, hogy olvassanak. Én már annak örülök, hogy elolvastam velük azokat a könyveket, amiktől úgy érezték magukat, ahogyan én éreztem magam gyerekkoromban.
És emlékszel arra, hogy mi volt az első könyv, amit olvastál?
Huh, őszintén szólva, nem emlékszem. Azt tudom, hogy sok Astrid Lindgren történetet olvastam, mint például a „Harisnyás Pipit”, és Enid Blyton összes könyvét, miután kicsit idősödni kezdtem.
Kommunikáció és Médiatudományt tanultál Uppsalában, avagy Stockholmban, majd utána mégis Londonban kezdtél el dolgozni, mint szerkesztő és író. Hogy kerültél oda, és miben különbözik a két város egymástól?
Már elég korán felfedeztem, hogy van valamiféle tehetségem az íráshoz. Az írott szavakon keresztül bármit meg tudtam formálni - sokkal inkább, mint például amikor mindezt szóban kellett megtennem. Elég jól teljesítettem az iskolában, és hamar elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan tudnék az írásból megélni. Nem akartam újságíró lenni, legalábbis az elején nem, mert nagyon félénk voltam, s a puszta gondolattól, hogy az emberektől nehéz és sokszor kényelmetlen kérdéseket kell feltennem, én is nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Azt hiszem ez volt a legfőbb indok, ami miatt végül a Média és Kommunikáció világában lyukadtam ki.
A különböző marketing és kommunikáció szakosztályokon rájöttem, hogyan tudok úgy írni, hogy abból pénzt is lássak. Annak az ötlete, hogy író legyek, nem igazán volt a fejemben akkoriban. Az arra irányuló gondolatok csupán évtizedekkel később születtek meg bennem.
Miért pont Anglia? Talán azzal tudnám megindokolni azt amiért Londonba mentem, hogy akkoriban nagyon sok frissen érettségizett diák ment oda a kilencvenes években. Nagyon népszerű célpont volt a fiatalok számára, éttermekben és bárokban dolgozni, miközben megtanulnak angolul, szóval én is ezt tettem. Csak a londoni időm után kezdtem el médiát és kommunikációt tanulni a svéd egyetemen, és csak az egyetemi évek után kezdtem el ezen a területen dolgozni. Londonban gyakorlatilag csak buliztam, és a nyelvi készségeimet gyakoroltam.
Az Angliában töltött éveid alatt azért írtál az asztalfióknak, vagy teljesen kimaradt akkoriban az írás az életedből?
A londoni évem során még nem tudtam kitalálni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Ennek ellenére mindig naplót vezettem, amit napi rendszerességgel írtam sőt, tonnaszámra írtam leveleket is, de ennyi volt.
Tizenkilenc voltam, amikor az édesapám meghalt Svédországban, és azt hiszem, abban az évben megpróbáltam megismerni magam felnőttként. Csak néhány évvel később kezdtem kísérletezni azzal a gondolattal, hogy íróvá váljak, így vagy úgy.
Ha egy szóval kéne bemutatnod a saját írói stílusodat, akkor mi lenne ez az egy kifejezés?
Egyszerűség… talán.
2020 február 13-án írtál a blogodra egy bejegyzést, amiben azt írtad, hogy számodra az írás nehéz. Kinek vagy minek szeretnél a legjobban megfelelni?
Mióta a Reméljük a legjobbakat (Let’s hope for the best) megjelent Svédországban 2018-ban, és sok más országban 2019-ben és 2020-ben, azóta két párhuzamos projekten dolgozom, amik közül mind a kettő az anyaság és a “lányság” tematikáját járja körbe. Az ok, amiért nehézségekkel küzdők szerintem az, hogy egyszerűen nincs sok tapasztalatom sem fikcióban, sem regényekben.
A saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni, amik viszont nagyon magasan vannak. Nem engedem, hogy bármi is elhagyja a számítógépemet addig, amíg nagyon-nagyon elégedett nem vagyok az eredménnyel. És néha a folyamat bizonyos pontjainál, nagyon szigorú vagyok önmagammal. Annyi nagyszerű író és annyi elképesztő történet van a világban, hogy nem akarom csak úgy hozzáadni a saját munkámat, ha az nem tökéletes. Ez néha, bevallom, lebénít.
A “Reméljük a legjobbakat” című debütáló könyved milyen szándékkal íródott? Egyszerűen cask írtál és kész, vagy inkább írtál, mert egyfajta terápia lett a számodra?
Határozottan terápiaként működött, mert számomra az írás terápia. Jobban megértem saját magam miközben írok; azok a dolgok, amiket nem értek magamban, kikristályosodnak számomra, miután/miközben szöveget formálok belőlük, sokkal inkább, mintha csak a saját fejemben tartanám őket.
Így történt ezzel a történettel kapcsolatban is, bár nem ez volt a főindok, amiért úgy döntöttem, hogy egy regénnyé formálom, amit majd később ezrek fognak olvasni. Az volt a szándékom a Reméljük a legjobbakat-dal, hogy egy olyan történeté alakuljon, amit én is szívesen olvasnék, amikor a düh és a gyász, és a világtól való elidegenedés első évein megyek keresztül. Azt akartam, hogy valamit tegyen hozzá ahhoz a gyászirodalomhoz, amit én is fogyasztottam, és úgy gondolom, hogy ez sikerült is.
Tehát, azok közé az írók közé tartozol, akik számára az írás egyben terápia is. Kicsit a másik oldal érdekelne: amikor a könyv terapeutája néhány ülés után elküldi a főszereplőt azzal, hogy nem tud segíteni olyannak, aki még nem áll készen a feldolgozásra, az mennyire szólt rólad is?
Teljes mértékben rólam szólt. És igaza volt. Nem tudtam teljes mértékben befogadni és elfogadni azt, ami történt, amikor elmentem a pszichológushoz. Siettem, hogy mindent helyesen tegyek és áttekerjek azon a poklon, amiben éltem. És sajnos, ez lehetetlen. Az egyik felem még mindig úgy gondolja, hogy a pszichológus dolga az, hogy velem foglalkozzon, a másik viszont úgy látja, hogy jogos döntés volt a részéről azt állítani, hogy lehetetlen valakin segíteni, aki nem áll készen teljes egészében szembe nézni a gyászával. Szerencsére, ez a rész nincs benne a regényben, és egyébként is, egy másik pszichológushoz is jártam ez alatt az idő alatt. Mondhatni, kétkulcsos voltam velük szemben, vagyis egyidőben kettőhöz is jártam, ami nem egy olyasvalami, amit másoknak ajánlanék, de ebben az esetben jól jött, mert akkor is szakemberrel tudtam beszélni, mikor a legrosszabbul éreztem magam.
Mit gondolsz, egy olyan trauma, amely miatt egy kisgyermek korán elveszíti a szüleit, az mennyire fogja befolyásolni a későbbiekben a személyiségét? S hogyan éli meg a te fiad az egész helyzetet: kérdezz már az apukájáról?
Szinte minden nap beszélünk az édesapjáról. Legalábbis hetente többször biztosan. Kérdéseket tesz fel, amikre megpróbálok őszintén válaszolni. „Milyen volt az apukám? Mit gondolt rólam, amikor megszülettem? Milyen betegsége volt?” Satöbbi.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermekeket bevonjuk mind a gyászba, mind a hiányolt ember eltűnésébe, hogy az egész szituáció ne váljon tabuvá.
Így visszatekintve: lenne bármi, amit másképpen írnál meg most a könyvben?
Lerövidítettem volna! Szerintem Carolina túl sokszor ismétli önmagát a könyvben. Persze, ez olyan dolog, amit a gyászoló emberek sokat tesznek, de mégis úgy gondolom, hogy a történet egy kicsit túl hosszú, és akkor is átjönne a mondanivalóm, ha pár jelenetet kihagytam volna.
S hogy vagy most? Van készülőben egy új regény is?
Nos, még mindig egy traumával küzdő személy vagyok - ezek a dolgok nem múlnak el csupán attól, hogy egy pár év eltelik, de rendben vagyok. A barátommal élek együtt, aki szintén író és két gyereket nevelünk. Megpróbáljuk élvezni az életünket és mindig hálásak maradni azért, amink van.
Jelenleg azon a két regényen dolgozom, amit korábban említettem, az anyaságról és a lányságról. Az ok amiért két külön történetről beszélek az, hogy nem tudtam dönteni köztük. Mind a kettő szól hozzám. És amikor belefáradok az egyikbe, egyszerűen átváltok a másikra. Szerintem azok közé az írók közé tartozom, akiknek szükségük van párhuzamos projektekre. Egy krimi társ-írásával is kísérletezem egy másik személlyel, aki ugyan nem író, de csodálatos elméje van. Meglátjuk abból mi sül ki.
Az egyik anyaságról szóló történet Svédországban fog megjelenni jövőre. Úgy gondolom, remélem, több másik nyelvre is lefordítják majd.
Anyaság és lányság. Két történet, ami nagyon izgalmasan hangzik. Az egyik történet tehát a következő évben már olvasható lesz Svédországban: Mesélnél nekünk egy kicsit erről többet, vagy még titok?
Nem titok, de még nem történt meg, így nehéz pontosan megmondani, hogy mivé fog válni. Engem személy szerint nagyon lenyűgözz az anyaság és a lányság kérdése: hogyan képes megváltoztatni egy Nőt az, hogy valakinek az anyukája lesz, és hogyan változtatja meg néha az önmegvalósítás lehetőségeit. Az is lenyűgözz, hogy a traumák általában generációk között terjednek egy családon belül, és talán különösen az anyák és a lányok között…
Melyik írásod áll a legközelebb a szívedhez?
Mivel a Reméljük a legjobbakat a debütáló regényem, nincs túl sok, amik közül tudnék választani. Ennek ellenére meglepődnék, ha a jövőben nem ez a történet maradna a legközelebb a szívemhez, mert annyi mindenben kötődik az életemhez. Elveszteni a férjemet, és egyedül nevelni a fiamat egy óriási része annak, aki ma vagyok. A Reméljük a legjobbakat egy elmesélt történet, ami többé-kevésbé az életem története, életem legnagyobb szerelmének a története (a fiam), és életem legnagyobb traumájának a története. Úgy érzem, ez a történet velem fog maradni.
A svéd írók krimiíróként vannak számon tartva, bár inkább olyanoknak, akik depresszív témában írnak. Mit gondolsz erről? Az érzelmek valóban közelebb állnak hozzátok, és sokkal jobban mertek tabuk nélkül írni a többi európai ország íróihoz képest?
Ha, ha! Nem tudtam, hogy a svéd írók a depresszív írásaikról ismertek - ez tényleg igaz? Ha igen, az szerintem a svéd kultúrával lehet összefüggésben. Egy olyan országban élünk, ahol szószerint, minden évben fél évig sötét van. Lehet, hogy ez egy kicsit depressziósabbá tesz bennünket mint egy átlagos európai embert?
Nem olyan társadalomban vagyunk felnevelve, ahol elfogadott a saját sikereinkkel dicsekedni. Nem szeretünk jobbnak mutatkozni annál, amilyenek valójában vagyunk. Ha ezen körülmények mentén kell mozognunk, legalább őszinténk tudunk maradni az emberi gyengeségeinkkel kapcsolatban. Mindenesetre, nem tudom. Személyszerint nagyon kötődők a Svéd és skandináv írókhoz, és a tényhez, hogy a történetek gyakran nagyon valóságosnak és igaznak hatnak számomra.
“(…) Legalább őszinték tudunk maradni az emberi gyengeségeinkkel kapcsolatban.” Hogy látod, a te legnagyobb gyengeséged micsoda?
Mint embernek, rengeteg gyengeségem van, (kinek nem?), és nem tudom, hol kezdjem, ha megpróbálnám kategorizálni őket.
Az egyik legnagyobb gyengeségem valószínűleg az a tény, hogy úgy gondolom, az érzelmi intimitás félelmetes és küzdelmes, ezért inkább bezárom magamba az érzéseimet ahelyett, hogy megosszam őket és kikommunikáljam magamból azokkal az emberekkel, akik a legközelebb állnak hozzám.
A másik pedig az lenne, hogy nagyon büszke személyiség vagyok, aki nehezen tudja azt mondani, hogy „kérlek, bocsáss meg, tévedtem”. És… haragot tartok. De a lista tovább folytatódhat…
Más téma, de biztosan hallottál arról, hogy Magyarországon nem fogadták el az Isztambuli Egyezményt. Mit gondolsz erről, és szerinted miért fontos elfogadni?
Fogalmazzunk így: Úgy gondolom, minden ország számára fontos hogy felelősséget vállaljon az állampolgárai jólétéről és egyenlőségéről, nőkről és férfiakról, és mivel a családon belüli és a nők elleni erőszak óriási probléma nagyon sok társadalomban, nehéz megértenem az indokokat egy ilyen egyezmény elutasítása mögött.
Igen, ebben egyetértünk. A másik nagyon fontos kérdés a női írók helyzete az irodalomban. Svédországban a feminizmus kicsit másabb, mint mondjuk a többi országokban. Hogy látod a te saját helyzetedet az irodalomban, mint női író?
Nem vagyok benne biztos, hogy a feminizmus Svédországban különbözne más országok feminizmusától. Bizonyos területeken nagyon sokat fejlődtünk, más területeken kevésbé. Az én helyem, ahogyan azt látom, az irodalomban női íróként az, hogy a női életről szóló történeteket írjak. Hogy ezeket a történeteket, életeket lássák és hallják. Sok más svéd íróval együtt dokumentálom milyen az élet nőként, anyaként, lányként, állampolgárként Svédországban és Skandináviában ezalatt az időszak alatt, a közös történelmünkben.
Mi a svédországi vélemény az amerikában zajló BLM ügyről? (“Black Lives Matter”) És a te rálátásod szerint ebben a kérdésben hol álltok ti, és hol áll a világ?
Soha nem próbálnék meg “Svédország BLM álláspontjáról” szóvivősködni, de határozottan sok kérdést vetett fel itt is a mozgalom. Mint ahogy a világ más részein is, mi is demonstrálunk és kampányolunk, és petíciókat írunk alá annak érdekében, hogy kérdéseket vessünk fel és változást érjünk el.
Utolsó kérdésként egy kis levezető: Mi az a kortárs könyv, amit jelenleg olvasol vagy olvastál, és amiről úgy gondolod, hogy mindenkinek el kéne olvasnia?
Úgy gondolom, Lisa Taddeo: Három Nő („Three Women”) című könyve egy csodálatos könyv, mert egy autentikus történetet mesél el korunk nőiségéről. A történet során Lisa Taddeo és a három nő, akikhez beszél, felfedezik a női vágy és szexualitás területeit, kísérleteket az igaz szerelem megtalálására és szeretve lenni úgy, hogy a történetet egy thrillerként olvasod, semmint egy nem-fikciós dokumentumkönyvként.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez