1986-ban született. Az ELTE-re járt, aztán a Színház-, és Filmművészeti Egyetemre forgatókönyvíró szakra. Írt egy nagyjátékfilmet „Űrpiknik” címen, viszont a tavaszi karanténban fogta magát és elkezdett blogolni. A Libri megtalálta, és pár hónappal később kiadta könyv formájában. Így került a polcokra a „Rumbarumbamm”, és így lett tele a közösségi média Benedek Ágotával. Vele beszélgettünk.
Egy valami nagyon érdekelne, amit a könyvedben, az április 4-ei napon említesz… Azt írtad oda, hogy igaz történet! Szóval, hogy is történt az, hogy a nagymamáddal együtt kitiltottak titeket a falutemplomból? Egy sima nevetés miatt csak nem…
Távozni kényszerültünk. Annyira nevettünk valamin, hogy felborultunk egy leghátulra helyezett padon. Én nem emlékszem már, ez mi lehetett, szeretnék valami pontos történettel szolgálni, de sajnos csak annyit tudok mondani, hogy nagyot csattant.
A nagymamád házában létrehozott turkáló működött, vagyis az egyik bejegyzésed alapján. Milyen hatással volt ez a divattal való kapcsolatodra? Mennyire vagy tudatos vásárló, és mennyire érzed magadénak a slowfashion-t?
Ó, nekem ez az egész gyerekkoromat meghatározta. A nagymamám a kilencvenes években nyitotta a turkálóját a faluban, ahol élt. Óriási dolog volt. Egy darab kartonpapírra felírta, hogy “Ica néni turkálója”, kidobta a kerítésre és bumm, mindenki tőle vette a ruhákat. Főleg holland és svájci importokat árult, a húgommal a bálák között ugráltunk kicsikorunkban, fel- és beöltöztünk állandóan. Teljesen kimaradt a felnőtt életemből ez az újhullámos rádöbbenés, hogy a turkáló az jó és trendi, hiszen én turkálós ruhákban nőttem fel. De amikor gyerek vagy, ezt nem mindig érzed menőnek, bizonytalan dolog nem betagozódni. Aztán kis tinikoromban már megértettem azt, ami a felnőtt viszonyulásom is lett a ruhákhoz: az egyedi nagyon nagy érték. Szóval a turkáló az nekem több, mint egy hely, ahol nagyon élvezem venni a ruháimat. Nem állítom, hogy nosztalgikus, mert nagyon más ma egy használtruha üzlet mint a gyerekkoromban, de a magaménak érzem, hiszen ennyire régóta a részem, és a legfőbb hely ma is, ahonnan öltözöm.
Mi a legnagyobb lecke vagy tanítás, amit a nagymamádtól tanultál, és egész eddigi életedben elkísért téged?
A nagymamám egy nagyon egyszerű asszony volt. Soha nem volt egy kimerevített családifilmes pillanatunk sem, amikor a kukoricacsutkát mint az élet szimbólumát az ég felé tartotta volna, hogy megossza velem a bölcsességet. Sőt, össze-vissza beszélt a házaséletről, és sírásig sértettem, amikor megmondtam neki, hogy megtudtam, ki az a Darwin, és én benne hiszek, nem Istenben. Rám az volt hatással, ahogy ő működött. Szerettem a közelében lenni, mert semmitől sem félt, tudtam, hogy ha egy veszett, habzó szájú, félig farkas félig sárkány repül felém, fél kézzel fogja kitekerni a nyakát. Aztán viccelődni fog ezen, és együtt nevetünk. Mert ő ilyen, nem is akar, és nem is tud más lenni. Ez valami, amit tovább lehet vinni.
És ha jobban belegondolok, lehet, hogy azt is tőle szedtem, hogy nagyon tetszenek a vörös hajú emberek. Nagyon tetszenek a szeplők is. A szeplős férfiak. Elragadtattam magam. Nem baj.
(fotó: Benedek Flóra Berta, nylonspoon instagramjáról)
Ha már család. Amikor a húgodról írsz, a feltétel nélküli bizalom mellett számomra megjelenik az is, mintha egy kicsit magadtól féltetted volna mindig is a testvéredet. Hogy ne legyen olyan, mint te, mert mintha az lenne benned, hogy ő a jó, te meg a rossz. Mintha arra törekednél, hogy a húgod mindig jó legyen, és ne történjen vele semmi égbekiáltó nagy probléma. Milyen volt a viszonyotok kislánykorotokban, és ez mennyire változott meg így felnőttkorotokra?
Most fejeztem be vele éppen a facetime-ozást, ahol arról győzködtem, hogy nem fog belehalni a koronába, ha amiatt fáj a torka, eközben ő selyemköntösben gurigázta az arcát valami kristállyal, úgy nyekergett.
Speciális volt a helyzetünk, egyszerűen szülő-szerepbe kellett lépnem egy ponton, és akkor megtapasztaltam, milyen azzal a soha meg nem szűnő aggodalommal létezni, amit a szülők érezhetnek. Hát jó esetben. Nekem ezt a féltést nagyon nehéz is volt elengedni, de egyszerűen meg kellett tennem egy ponton, mert fullasztóvá kezdtem válni.
Egészen kicsikorunkban viszont rettentő görény voltam vele. Úgy szivattam, ahogy bírtam, ezért a cuki, ártatlan mivoltából hamarosan egy vérgecivé nőtte ki magát, és rengeteget verekedtünk. Ma is látszik rajtam egy-két karmolásnyom.
Aztán nagyon összekapcsolódtunk, amikor csakis egymásra tudtunk számítani, és ez így maradt.
Na de azért ez nem egy nonstop idill, nincs ember a Földön, aki gyorsabban és durvábban képes felidegesíteni, mint a húgom. De olyan sincs a Földön, aki fontosabb mint ő. Mondjuk a gyereke kezd szimpatikusabb lenni…még nem döntöttem el.
(fotó: Bálint Réka, - LIBRI -, MARGÓ Fesztivál WC, 2020)
Minek következtében vertél szét egy lakást Barcelonában?
Nagyon rossz volt a Feng shui-ja.
Blur koncert, Bálint, Szigetre beúszás. „Két-három évig félreértettük a romantikát.” Sokszor úgy fogalmazzák meg, hogy az a valódi szabadság, amikor tisztában vagy azzal, hogy bármit megtehetsz, de már nem szeretnél bármit megtenni. Te hogy tudnád megfogalmazni azt a fajta belső szabadságot, ami látszólag van neked?
Az én szabadságom az általában egy átbillenés. Abból, hogy rettenetesen aggódom valamin, abba, hogy “aha, úgyse tudok rá hatással lenni, leszarom”. És olyankor nagyon felszabadulok. Ledobom a ruháimat, fel-alá rohangálok, és azt üvöltözöm, hogy “szabad vagyok, szabad vagyok, szabad vagyok!”
Filmdramaturg szakra jártál a SZFE-re, 2011-2016 között, miért éppen filmdramaturg? Hogyan léptél be elsőnap a SZFE kapuján, és hogyan hagytad el utolsónap az iskola épületét? Avagy miben változtál meg lelkileg és miben erősödtél meg személyiségileg abban az ötévben?
Az SZFE volt az első hely egész életemben, ahol nem azt éreztették velem, hogy egy idióta vagyok, ha máshogy gondolkodom egy adott dologról, hanem az a tehetségem egy vetülete, amit felhasználhatok a javamra és másokéra. Az első intézmény, ami megengedte az érzést, hogy tartozom valahova, és olyan emberekkel gyűjtött egy helyre, akik számomra pótolhatatlanok azóta is.
S mit érzel most a SZFE kapcsán? Hogyan látod az akkori magatokat, és a mostani hallgatókat: miben és mennyire különböztök egymástól?
Az aktuális történések kapcsán szomorúságot és fásult kiábrándultságot.
Nem nagyon ismerem a mostani hallgatókat. Azt a meghatottságot, áhítatot és izgatottságot ismerem, amivel az osztálytársaim és én elkezdtük ezt az iskolát, és nagyon sajnálom, hogy ők ezt nem élhetik át gondtalanul.
(fotó: Földi Ádám)
„Hogy elkezdjek valami extra személyeset írni, jót tett ez az időszak.” Nyilatkoztad az egyik interjúdban. Ezelőtt soha nem éreztél késztetést, hogy valami extra személyeset írjál? Mi gátolt meg ebben: önmagad, a külvilág, vagy eszedbe sem jutott, hogy így is lehetne írni?
Néha eszembe jutott, hogy lehetne ennyire személyes a hangom, de nem találtam ki, milyen formába öntsem, meg elsőbbséget is élvezett a többi munka. Gondolom erősebben is tartotta magát az a gát, ami most leomlott.
A könyvből, a bejegyzésekből az jön le, hogy az életed minden másodperce valami film, vagy filmből vett idézet, és hogy az emberekről rögvest egy híres színész jut eszedbe. Nem érzed néha úgy, hogy emiatt egy kicsit elhatárolódsz azoktól az emberektől, akik nem ennyire aktuálisak a filmvilágban, vagy amblokk a művészet nem áll a prioritási listájuk legelején, se a közepén? Mennyire vállalod a 100%-os önmagadat a való életben, avagy mennyire vagy rendben saját magaddal?
Azért valójában nem úgy beszélgetek, hogy egy csésze kávét is csak filmidézettel tudok rendelni, szóval nem. De ez minden szakmában így van, hogy ismerned kell a közönséged ehhez, úgy értem, hogy nem kezdek el sorozatepizódokat elemezni azoknak, akiket ez halálosan hidegen hagy. Vagy csak akkor, ha releváns egy beszélgetésben, és olyankor még az is előfordul, hogy felkeltem valakinek az érdeklődését, ily’ módon pedig promotáltam a művészetet akkor is, ha nem állt a prioritási listájuk elején.
De vannak barátaim, akikkel meg igen, a beszélgetéseink nagy hányada ilyen, és erről szól, és kultikus sorozatkaraktereknek öltözve főcímzenékre betanult koreográfiákat gyakorlunk péntek estétől vasárnap estig, az új évadpremiereket pedig úgy várjuk, hogy karácsonyi arany dekorspray-vel az ablakra fújjuk a visszaszámolandó napokat. PARA?!
Mi ez a mostani sorozat, ami ennyire elérte nálad, hogy csillogó szemekkel lelkesedj róla?
Köszönöm a kérdést, nagyon nagyon nagyon szeretnék a Succession-ről beszélni! Én szerelmes vagyok abba a sorozatba. House of Cards hatalmi játékok Office humorral, shakespeare-i családdrámában. Végre felfedezték, és a második évad szarrá nyerte magát Emmyvel, alig bírtam elviselni, hogy nem a legnézettebb mozgóképes produktum az egész világon. Zseniális dialógok, még zseniálisabb karakterek, ívek, fordulatok, poénok, intrika. Nem tudom… vajon átjött, MENNYIRE SZERETEM A SUCCESSIONT?!
Kicsit, nagyon pindurit jött át, hogy mennyire szereted ezt a sorozatot, igen. Na de, a te könyvednek is vannak nagy tervei a közeljövőben… Milyen Ágotát szeretnél megszemélyesíteni a könyvből készült sorozatban, és mennyi marad meg benne belőled?
A sorozatban szereplő Ágota karaktere valamivel távolabb áll majd a blogban szereplő Ágota karaktertől, és attól az Ágota karaktertől is, aki most ebben a pillanatban magában beszél. Néhány helyen jót fog tenni a dramatizálás ennek az egy szuszra kihányt anyagnak.
Az „Annie Hall”-ban hangzik el az a párbeszéd, hogy „- Ó, pszichológushoz jársz? – Igen, de csak 15 éve.” Magyarországon egy kicsit még mindig tabunak számít a pszichológus-kérdés, és jó érzés volt, hogy ennyire nyíltan beszélsz róla. Mikor érezted úgy, hogy pszichológushoz kéne járnod, hogy egy kicsit kibeszélhesd magad?
Nagyon örülök, hogy jó érzés volt.
Olyasmiket szoktak mondani azok az emberek, akik ódzkodnak tőle, hogy “úgyse tud semmi újat mondani”, “az ember intézze el magában az ilyesmit”, “nekem nincs szükségem pszichológusra”.
Szerintem még akkor is megéri pszichológushoz járni, ha “úgyse tud semmi újat mondani”, mert TE viszont, amikor elkezdesz beszélni bármiről, óriási felfedezéseket tehetsz. A hét egyetlen órájában csak azon gondolkozol, ami aktuálisan érint, vagy valaha érintett, egyszóval magadon gondolkozol, vagy olyasmiken, amiket aztán visszaforgathatsz önismeretbe, és mindent kizárva befelé figyelsz. Erre kinek ne lenne szüksége?
Ha nullánál több percet éltél ezen a bolygón, van feldolgozandó ügyed. Nem a halál az egyetlen tragédia, nem egy lőtt seb az egyetlen trauma, attól, hogy boldog házasságban élnek a szüleid, még érezhetted szarul magad gyerekkorodban.
Ha te képtelen vagy szabadulni annak a nyákos őszi napnak az emlékétől, amikor hét és háromnegyed éves korodban leszakadt a kabátujjadról a gomb, nem szégyen ehhez segítséget kérni.
Egy csomó ideig én sem akartam pszichológushoz menni, mert nem voltam rá kész. Tudtam, hogy le fogjuk emelni egy doboznak a tetejét, és ehhez még erőt kellett gyűjtenem. Amikor már túlságosan feszítettek belül a feldolgozatlanságok, annyira, hogy annak fizikai tünetei lettek, akkor fordultam először szakemberhez.
Voltak olyan traumák, amikről azt hitted, hogy rég lezártad őket, vagy amikkel már ezeréve nem foglalkoztál, viszont most a blogod írása közben mégiscsak felbukkantak és kicsit megdolgoztattak belülről?
Inkább olyan volt, aminek az új vetületére csodálkoztam rá. Vagy konstatáltam, hogy hol tartok benne. De van, hogy újra megdolgoztatnak, persze, ezek nem tűnnek el.
Mindenkinek van csomagja, engem egy ideje már csak az érdekel, ki hogyan cipeli.
„Ki hogyan cipeli.” Egyből eszembe jut erről, hogy jelen pillanatban, kinek és minek szeretnél a legjobban megfelelni?
10 éve próbálok a kutyámnak megfelelni, de még mindig tudja azt éreztetni, hogy szarul élünk. A múltkor megint kiette a fürdőszobai kuka tartalmát, hogy kifejezze a csalódottságát, amiért otthon hagytam szűk két órára.
(fotó: Benedek Ágota instagram)
A könyvedben, amikor azt fejted ki, hogy még soha életedben nem voltál állásinterjún, ott kicsit szerintem mindenki irigykedve sóhajt fel, hogy mennyire mázlista is vagy. Aztán gyanakodnak. Aztán megint csak irigyek. Tényleg nem voltál életedben még soha semmilyen állásinterjún?
Mm… biztos voltam, valószínűleg arra utaltam inkább, hogy a felnőtt életemben, mióta forgatókönyvíró vagyok, inkább úgy választja ki az ember kivel dolgozzon, hogy kivel vannak egy hullámhosszon meg ilyesmi megfoghatatlanságok. Is.
Ha most kéne címet adnod a blognak és a könyvnek egyaránt, akkor ugyanúgy ez a cím lenne az?
Mondanám, hogy biztos, hogy nem, mert még én is sokszor szívesen széttörtem volna a telefonom az asztal sarkán, amikor nem sikerült begépelnem…de közben meg: abban a pillanatban ezt éreztem jónak, akkor most mit tegyünk..?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez