Egy 21.századi Nő - Az “első” találkozásról…

Ma az emberi találkozások éppoly semmitmondóak, mint általában minden, amivel dolgunk van. Nincs idő sem magunkra, sem másokra, átrohanunk az életen és a végén csalódottan látjuk, hogy a lényeges dolgok valahogy kimaradtak. Nem halljuk a saját belső hangunkat, mert elveszünk abban a mérhetetlen információ áradatban, amelyet pillanatról pillanatra értelmeznünk kell, feldolgoznunk és lereagálnunk. Bármit is csinál az ember nyomasztja a túlterheltség, az állandó felfokozott lelkiállapot, amikor egyszerre száz fele figyel és valójában egyfele sem.

 

Így van ez a találkozásokkal is. Felszínesek, érdektelenek és nem mutatnak túl messzire. S talán már egy ideje abban sem hiszünk, hogy jön a nagy Ő… Mert hogy is jöhetne?! Ilyen csak a mesékben van, s ha mégis létezne, már előre biztosak vagyunk abban, hogy a háttérben nem szólnának a szimfónikusok vagy a "Where do I begin?", az égből nem szállingóznának rózsaszirmok, s nem képzelnénk azt sem, hogy valahol Párizsban vagy a világ egyik legszebb tengerpartján állunk egymással szemben és fogjuk egymás kezét. Sokkal inkább gondoljuk úgy, hogy "összekoccanunk" a közértben, egymás mellé parkolunk a belvárosban, esetleg megismerkedünk a facebookon vagy egy szórakozóhelyen - bemutatkozunk egymásnak és megyünk tovább.

 

Az élet minden pillanatában döntéseket hozunk, ha tudatában vagyunk ennek, ha nem. S ebben a pillanatban racionális érvek alapján véleményt alkotunk egymásról, eldöntjük akarjuk–e látni még egymást vagy sem, érdekesek, kifizetődőek vagyunk-e egymás számára vagy sem - s látszólag még most sem történik semmi.

 

Pedig az igazi, fontos dolgok, a valódi információ ilyenkor kel életre, mikor egymás szemébe nézünk s kezet fogunk. Összeér a tekintetünk, a kezünk s az érintés finom rezgése elindul a testünkben. Ahogy egymáshoz érünk a lelkünk belezuhan az időtlenségbe, ahol tér és idő egybefolyik, összeér. Amikor egymás szemébe nézünk az univerzum végtelenségében, a csillagok közt megmutatkozik a múltunk. Az összes csók, amit a létezés
misztériuma alatt valaha egymással
váltottunk, minden ölelésünk, minden
könnycsepp, minden szenvedélyes
éjszakánk, a fájdalom amit egymásnak okoztunk,
a hűtlenségünk, a közös családunk, mikor egymás
gyermekei voltunk. Vagy amikor a halálos ágyamon fogtad
a kezem és megesküdtél, hogy újra rám találsz, hogy felismersz,
hogy érezni fogod, látni a szememben, hogy én vagyok az. Hogy a
szerelmed újra meggyógyítja az élet fájdalmas sebeit, hogy fogod a
kezem és soha nem engedsz el. Hogy vigyázol rám, hogy újra te
leszel a férfi az életembe, hogy amikor újra ott állunk egymással
szemben ebben a modern, zajos világban a lelkeink megismerik
egymást. Az a ragyogó isteni kötelék újra összeforr a
tekintetünkben és amikor a 21. században bemutatkozunk egymásnak
tudni fogod, hogy én voltam Júlia… És még akkor is, ha nem figyelek és
elmegyek melletted vagy elmész mellettem, még akkor is, újra és
újra egymás mellé kell, hogy rendeljen minket a sors. Hiszen
legbelül mindketten tudjuk, hogy bár ez itt nem Verona és az
élet maga is sokat változott, mi azok vagyunk akik régen, egy
másik életben voltunk, csak a díszlet, a körülmények mások…
mert az életben lényeges dolgok az emberi kapcsolatok, a kis
és nagy találkozások, ezek élményét visszük tovább, minden
más itt marad…

Folyt. Köv.

Írta: Agatha Seymour