Ma a városban járva, fülemen a Peet Project Grown Up-ja tizedszer, végtörlesztéses plakátok, szomorú, megfáradt emberek, minden olyan szürke, amilyennek ebben az időszakban lennie kell.
Egy gramm...
Ma a városban járva, fülemen a Peet Project Grown Up-ja tizedszer, végtörlesztéses plakátok, szomorú, megfáradt emberek, minden olyan szürke, amilyennek ebben az időszakban lennie kell.
Illetve, amilyen lett.
Az egyik villamosmegállóban, éppen balkezes mobilkommunikációmat megzavarva, egy vak férfi érkezett, kutyájával....
Arra gondoltam, mi lenne, ha az enyém vállalna eféle munkát.
Valószínűleg azonnal kirúgnák, mert a legrövidebb utat választaná mindenen át.
Azután elkezdtem figyelni.
Elkezdtem figyelni őket.
Apró, összehangolt mozdulatok, tökéletes harmónia.
A megálló végén egymás mellett várták a villamost. A férfi egy kis jutalomfalatot adott a kutyának, majd kitapogatta, hogy hol is kell megsimogatnia a fejét.
Kitapogatta, mert tudta, hogy a legfontosabb mozdulat sohasem maradhat el.
Elcsendesedett bennem minden.
Amikor odafentről ránk kacsintanak, nem árt, ha elhalkulunk.
Ami szürke, csakis tőlünk szürke.
A kutya szemében ott volt a mindenség.
Az is, ami a gazdája szeme világából hiányzott.
Valójában arra jöttem rá, hogy fogalmunk sincs semmiről, így a huszonegyedik elején…
Egy gramm sem, nemhogy huszonegy…
Bokros László
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez