Bolba Éva és a JAZZterlánc

Bolba Éva énekesnővel egy csillaghegyi cukrászdában találkoztam. Lehengerlő energiával és vidámsággal masírozott az asztalom felé, és az első pillanattól kezdve elképesztően kedves és közvetlen volt. Éva a Bolba Éva és JAZZterlánc zenekar tagja, ami rendhagyó módon gyerekeknek játszik jazz zenét. Az együttes megalakulásáról, munkájáról és Éva magánéletéről is beszélgettünk a reggeli kávénk mellett.

- Mesélnél a zenekarotokról? Elég rendhagyó kezdeményezés, van rajtatok kívül más is, aki ezzel kísérletezik?

- Akadnak más jazz formációk, de való igaz, hogy nagyon kevesen vagyunk, akik gyerekeknek játsszák ezt a műfajt. Több szempontból is aktualitása volt a zenekar megalakulásának. Kilenc évig voltam állandó vendége a Hot Jazz Bandnek, de ugyanakkor az évek alatt családanya vált belőlem, két pici gyermekem van. Észrevettem rajtuk, hogy szívesen hallgatnak komolyzenét és a jazz sem áll tőlük távol. Emellett pedig szerettem volna valamit csinálni, ami abszolút hozzám kötődik. Új kihívások elé is állított ez a feladat, hiszen van lehetőségem a hangszerelésbe, a zeneszerzésbe is belekóstolni. Kellenek az újdonságok az életben. A lányaimon pedig le is tesztelem a dalokat, kisebb-nagyobb sikerrel, hiszen volt már ami a kukában végezte (zárójelben jeleznem kellene, hogy Éva nevet a saját mondatán, de sokkal inkább helyénvaló a szívből kacag kifejezés).

- Hány évesek a kis kritikusok?

- A kicsi három, a nagy pedig öt. Visszatérve, a zenekarban férjemmel, Bera Zsolt harsonaművésszel - ő egyébként jelenleg is a Hot Jazz Bandben harsonázik- és Szili Róberttel dolgozom együtt, aki gitáron játszik, és nem mellesleg már két dallal bővítette a JAZZterlánc repertoárját. Ő egy éve jött el a Hott Jazz Bandtől, tehát nagyon régóta ismerjük egymást és dolgozunk együtt. Ez a rutin és összeszokottság elmondhatatlanul nagy kincs. Februárban született meg a saját zenekarunk ötlete, és rögtön el is kezdtünk dolgozni a megvalósításon, beindult az alkotási folyamat. Folyamatosan írom a dalokat, hozzá a szövegeket, szervezem a fellépéseinket. Nem könnyű feladat, hiszen minden teendőt 24 órába kell sűríteni, mindamellett, hogy van két kislányom, egy férjem és vezetnem kell egy háztartást.

- Átérzem a problémát, én ugyan egyedül élek, de még néha így is a fejemre nőnek a feladatok. Időnként eljön a pillanat, hogy oké, most már muszáj mosni, alig van tiszta ruhám.

- Nekem a vasalás a mumus (nevetünk). Vicces, az ember, amíg nincs gyereke, úgy érzi, hogy nincs ideje semmire. Aztán szép lassan jönnek sorra az apróságok, és rájössz, hogy igazából mindenre van időd, csak magadra nincs. Ha megadatik akár csak két nap a férjeddel, a szerelmeddel kiszakadni a hétköznapokból, feldereng, hogy mivel is teltek a napjaid a gyerekek előtt, mennyire sok időd is volt akkor, pedig azt hitted, rettenetesen elfoglalt vagy.

- Ritka, hogy egy pár magánéletét nem sínyli meg a közös munka. Köztetek a férjeddel nem szokott konfliktusokat szülni, hogy együtt dolgoztok a zenekarban?

- Van, aki szerint, szörnyű állandóan együtt élni, dolgozni, aludni a társaddal. Nálunk ez teljesen másképp működik. Mi a Hot Jazz Bandben ismerkedtünk meg, és ott együtt is dolgoztunk. Amióta ismerjük egymást ez így

van, tehát nekünk a közös munka a természetes. Inkább az a furcsa, amikor elmegyek más zenekarokkal játszani, és ő nincs ott. Valahol pedig a munka nekünk egy kis szabadidő, hiszen amikor együtt dolgozunk, nincsenek ott a gyerekeink. Ne értsd félre, imádom a lányokat, de néha kell egy kis kikapcsolódás, és ez a koncertezés számunkra.

- Hol szoktatok fellépni?

- Fix helyünk egyelőre nincs, de szervezés alatt áll. Június 29-én Szentendrén a Dunaparti Művelődési Ház udvarán lépünk fel 10 órától, Győrben játszunk majd július 19-én, 11 órakor a Győri Legendák Napján és a X. Győri Rotary Fröccsnapok alkalmából. Egyébként elkészült zenekarunk logója is, amit Vámos Robinak, a Táblácska megalkotójának köszönhetünk. A lányok nagyot nevettek, amikor meglátták.

- A gyerekeket is magatokkal szoktátok vinni ezekre a fellépésekre?

- Időnként igen, főleg a fél órás, rövidebb koncertekre, de az mindig egy stresszes fellépést jelent, ha velünk jönnek, hiszen hiába van mellettük felügyelet, az anyaságot nem lehet kikapcsolni, óhatatlanul figyelem őket és aggódom, hova mennek, mit csinálnak, merre szaladnak. Másrészt otthon is a mi zenénket hallgatják, amikor gyakorolunk, szegényeket még, ha elvisszük bulizni akkor is erre kelljen táncolniuk? (nevet)

- Mik a tapasztalatok, más gyerekek is nyitottak a jazz zenére? Nyilván a saját gyerekeitek ebben nőnek fel, számukra ez nem idegen.

- Azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek. Amikor elkészültünk egy kb. 20 perces műsorral, pont akkor volt a gyerekeim szülinapja és rendeztünk egy nagy bulit nekik a leányfalui Művelődési Házban, ahol egy mini-koncert keretében leteszteltük a gyerekek előtt a dalainkat, és nagyon jól fogadták a kicsik. Akkor éreztük, hogy igen, ezt érdemes csinálni. Interaktív koncert volt, és minden egyes dalban aktívan részt vettek: énekeltek, tapsoltak, táncoltak, minden blokkban megvolt a maguk kis feladata, és ez most is így van minden koncertünkön.

- Olvastam, hogy több Disney karakternek is kölcsönzöd a hangod pl. Minnie egérnek vagy Kim Possible-nek is te voltál az énekhangja. Ez hogyan alakult így?

- Ez a bátyámmal való közös munka eredménye, ő már nyolc éves korában elkezdett szinkronizálni, később pedig már rendezett is, a legtöbb Disney nagyfilm zenéjének ő a szinkronrendezője, így kerültem kapcsolatba a szinkronstudióval.

- Művészcsaládba születtél. Mesélnél erről, ki mivel foglalkozik pontosan?

- Apukám karmester, éveken keresztül pedig zenei szerkesztő volt a rádióban, ő általa kezdtem el a Stúdió11-el dolgozni, mikor még csak óvodás voltam. Édesanyám színésznő, őket is a munka hozta össze egymással, csakúgy mint engem és a férjemet. A bátyám zongoraművész, az öcsém pedig kakukktojás, neki civil szakmája van, noha a tehetsége neki is megvolt a zongorázáshoz, mikor még aktívan játszott.

- Te a szüleid révén művészek között cseperedtél fel, már kiskorodban bevonódtál ebbe az életstílusba és
közegbe, otthonosan mozogtál a

színházban és a színpadon, abszolút tűzközelben voltál. Te ugyanígy neveled a saját gyerekeidet?

- Tervezünk a JAZZterlánccal cd-t is, és bár igen frissen alakult zenekar vagyunk még, de mindenképp szerepel a rövidtávú céljaink között, és erre a lemezre én szeretnék sok-sok gyerekhangot felénekeltetni, a gyerekeimét is persze, de nem csak az övékét. Klippet is tervezünk, azt is több gyermek bevonásával. Nagyon fontosnak tartjuk az édesapjukkal, hogy a művészeti ágak aktívan jelen legyenek az életükben, mindketten járnak balettozni, néptáncolni. Rendszeresen visszük őket operába, sokat énekelnek, biztosan fognak hangszeren is játszani, de van még idejük kitalálni, hogy mi is legyen az.

- Nem volt rajtad nagyobb nyomás amiatt, hogy művészcsaládba születtél, és ezért ők hozzáértő szakmai szemmel figyelik a pályafutásodat?

- Nekem inkább az volt a nehéz, hogy sokan azt gondolták, nekem az utat a szüleim taposták ki, nekik köszönhetem a sikereimet, de ez nem így történt. Az édesanyám színésznő, így ő a színházi világban van otthon, az édesapám már jó ideje nem aktív a korából adódóan. Az a gárda, akivel ő annak idején együtt dolgozott, már lecserélődött. A bátyám pedig klasszikus zenével foglalkozik, ez tehát megint egy teljesen más terület mint a jazz, amihez nekem nem volt segítségem, egyedül jártam végig az utat.

- A zenei tanulmányaid során mikor kristályosodott ki, hogy a jazz felé szeretnél elköteleződni?

- Rengeteg területen kipróbáltam magam. Annak idején én is balettoztam, zeneiskolába jártam, zongoráztam, nyolcadik után a váci konzervatóriumba vettek fel zongora szakra, ahová ugyan úgy mentem, hogy biztosan nem leszek zongorista, de ének-szak nincs 17 éves kor alatt, így mindenképpen be kellett kerülnöm, hogy aztán később klasszikus éneklést tanulhassak. Miután végeztem, elkezdtem dolgozni, aztán édesapám vezetésével a Magyar Rádió és a Stúdió11 a fóti gyermekvárosban rendezett egy jótékonysági koncertet, és apukám tanácsára egy jazz számmal készültem, méghozzá Ella Fitzgerald How High the Moon c. számát kaptam meg tőle kazettán. Ella azóta is a példaképem. Ez egy 15 perces dal volt, hosszú és nehéz improvizációval. Előtte nem nagyon hallgattam és nem is nagyon foglalkoztatott a jazz. Előadtam a számot, a rádió élőben közvetítette, és nagyon jó visszhangot keltett az előadásom. Nem volt sok időm, a küszöbön volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre való felvételi, és a sikeres felkészülés gyümölcseként felvételt nyertem jazz-ének szakra. Ekkor nyílt ki a világ (mosolyog).

Bolba Éva azóta pedig egy új világot nyitott zenekarával a JAZZterlánccal, nem csak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is. Elmondása szerint, sok felnőtt óckodik még mindig a jazztől, nem ismerik, nem értik, nem találkoznak vele. Éváék úttörőnek számítanak, de egy igazán eredeti és egyedi ötlettel álltak a közönség elé, amellyel úgy tűnik sikert is aratnak. A jazz-kedvelők, így az én örömömre is.

Krajnyik Cintia

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Krajnyik Cintia

Gyakran készítek interjúkat, de sűrűn fogalmazom meg saját véleményemet, gondolataimat is egy-egy témát illetően, valamint a hétköznapokból kiragadott élethelyzeteket is szívesen papírra vetem, melyeket a Lélekhangok című rovatunkban olvashattok.