Sosem tartoztam a tengerentúl nagy rajongói közé. Ez alatt azt értem, hogy sosem hordtam amerikai zászlós pólókat vagy kendőket, nem álmodoztam L.A. –ről, nem reméltem, hogy valaha is Vegasban fogok meggazdagodni vagy, hogy sikeres hollywood-i színésznő leszek, és nem rajongtam amerikai együttesekért vagy színészekért sem.
Valamikor 3-4 évvel ezelőtt jött először az érzés, hogy mindenképpen New York-ba kellene mennem, egészen pontosan a Central Parkba, ezt az érzést pedig részben azért a végtelen mennyiségű filmnek és sorozatnak tulajdonítottam, melyek mind a nagy almában játszódnak, és többnyire telet vannak tömve a parkban játszódó jelenetekkel. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy a Szex és New York illetve Gossip Girl vagy éppen a Suits közben folyamatosan az utcákat és épületeket figyelem, és néha arról ábrándozom, milyen jó is lenne ott sétálgatni, ahol azt éppen a szereplők teszik.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy sokakhoz hasonlóan imádok utazni, ugyanis úgy gondolom, ennél megfelelőbb lehetőség nincsen arra, hogy új dolgokat tanuljunk a világról, a benne élő emberekről és nem utolsó sorban magunkról. Alighanem az egyik legfantasztikusabb dolog közvetlenül betekinteni egy új kultúrába a benne élő embereken keresztül, megkóstolni az ételeiket, megnézni az épületeket, melyeket építettek, múzeumokban utánajárni a művészetüknek. Rengeteg következtetést levonhatunk arról, hogy hogyan viselkednek az utcán, hogyan öltözködnek, és milyen egy egész város vagy ország hangulata.
Mindezek okán, amikor felvetődött a dolog, hogy ellátogathatnánk 3 hónapra New York-ba, tulajdonképpen egy pillanatig sem gondolkodtam, és alig vártam, hogy elérkezzen június 21, az indulás napja. Nem árt tudni, hogy ez volt az első olyan repülőutam, ami átszállással járt együtt, illetve már legalább 8 éve nem utaztam úgy, hogy ne egy kézipoggyászba kelljen beszuszakolni a dolgokat, amiket szeretnék magammal vinni. Éppen ezért nagyon örültem, hogy végre 23+8kg-nyi csomagot hozhatok magammal, bár az örömöm hamar elszállt, amikor kiderült, hogy a bőröndök már önmagukban mennyit nyomnak, illetve amikor szembesültünk vele, hogy milyen tetemes súlyú ajándékokat sikerült összeválogatnunk. Ezeknek az lett a következménye, hogy az indulás előtt egy szemhunyásnyit sem aludtam, ugyanis a mérlegen egyensúlyozva próbáltam belőni a bőröndök súlyát, és végre megtudtam, hogy például két szoknya, egy felső és egy short kb. 1,3 kg-ot nyom. Hála égnek a repülőjegyet frankfurti átszállással vettük, így nem kellett foglalkoznunk a mostanság Párizsban történő késésekkel illetve járattörlésekkel. Így szerencsére abszolút zökkenőmentesen megérkeztünk Frankfurtba egy bő másfél órás út után, aminek én speciel minden egyes percét végigaludtam.
Az átszállásra volt 3 óránk, így ez is simán ment, annak ellenére, hogy a reptér ÓRIÁSI volt, sőt némi repülőtéri szendvicset és kávét is sikerült fogyasztani, illetve próbáltam a duty free shopokban elütni az időt. Életemben először ültem ilyen nagy gépen, mint amivel Frankfurtból New Yorkba jöttünk, és kicsit tartottam a 8 és fél órás úttól, nem mintha félnék a repüléstől, egyszerűen csak azt gondoltam, hogy unni fogom.
Szerencsére egészen jó és új filmek közül lehetett választani, illetve még az aktuális EB meccset is meg lehetett nézni, az ülések kényelmesek voltak és kaptunk párnát és plédet is, ezért az út sokkal rövidebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. A kajáról nem mondhatnám, hogy életem legjobbja volt, viszont legalább nem haltunk éhen ráadásul kétféle opcióból is lehetett választani a főételt tekintve. Az egész út során végig vízzel, narancslével, borral kínáltak minket, illetve ha valakinek igénye volt rá, töményebb alkoholt is kérhetett. Már előre rettegtem, hogy majd hűtőkamrát csinálnak a helyből, ezért több réteg ruhával készültem, de szerencsére csak kellemesen hűvös volt. Egyébként meglehetősen kevesen voltunk a gépen, így mindenkinek jutott legalább kettő ülés, sőt voltak, akik 3-4-et is elfoglaltak, és úgy aludtak.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez