A nők alkalmazkodóképesebbek!

Fim, színház, irodalom, izgalmas világlátás, és pontos kép önmagunkról. Spilák Klárával beszélgettünk.

Fim, színház, irodalom, izgalmas világlátás, és pontos kép önmagunkról. Spilák Klárával beszélgettünk.

Melyik nem alkalmazkodóképesebb?
Mindenképpen a nők. Ez a történelmileg meghatározott szerepünk része volt. Hiszen évszázadokon keresztül a nők, az asszonyok nem önmagukért éltek, hanem a férfiért, a családért. Az alázat, a teljes odaadás, a férfi felé fordulás, annak kiszolgálása – ez volt a dolgunk. És még egy fontos feladatunk volt: az életben maradás, akárhogyan is. A férfi szabad volt, jött-ment a világban, harcolt, felfedezett, a nő pedig otthon várta az urát és megpróbált túlélni. Ez a szó amúgy tökéletesen jellemzi a dolgot. Az asszony és az ő „ura”. Mára persze megváltoztak a viszonyok és a nők önálló entitások lettek, saját, független életet élnek. De az alkalmazkodás és a túlélés ösztöne genetikusan bennünk van. Elég csak azt nézni, hogy melyik nem tud ma inkább egyedül létezni? Hát persze, hogy a nők. A férfiak többnyire elveszettek és tanácstalanok egymagukban, a nők viszont, a nagy túlélők, remekül elboldogulnak egymaguk is.

A felgyorsulásból következik-e a szingliség?
Nem. A szingliség abból következik, hogy a nők … Persze már az is különös és elgondolkodtató, hogy ahogy meghalljuk a szót „szingli”, azonnal a nőkre gondolunk. Miért nincs szingli pasi? Na, mindegy. Szóval épp azért van sok szingli nő, mert társadalmilag elfogadottá vált, hogy a nők lehetnek szabadok, függetlenek, sikeresek önmaguk által és hogy teljes életet nemcsak egy férfi oldalán élhetnek, hanem adott esetben egyedül is. Ez a jelenség felerősödött a 90-es évektől. Az olyan alkotások pedig, mint a Szex és New York ezt a fajta trendet divatossá tették. Már bátrabban lehetett vállalni, ha egy nő mondjuk karriert akart építeni gyerekszülés helyett. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az embereknek csak töredéke, legyen az férfi vagy nő, szeret egyedül lenni és mindenki vágyik a társra, arra hogy örömét, bánatát megoszthassa valakivel, aki több mint egy barát.

A képernyő vagy a színpad a reálisabb tükör a valódi világ
számára?
Talán inkább a képernyő. A színpad mindig is tart egy ici-picit távolságot. A színházban elfogadjuk azt, ha minden „olyan, mintha”. Elfogadható, ha egy cs észéből úgy kávéznak, hogy nincs is benne ital, vagy az ajtót egy színész helyettesíti, vagy megdicsérik a színésznő szép hosszú, szőke haját, ami valójában rövid és fekete. Ez a filmen elképzelhetetlen. Ott mindig valóságosabb, élethűbb minden. Ebből következik, hogy sokkal erősebb a realitás iránti elvárás a filmek esetében, mint a színházéban. Ezért van az, ha a színpadon mégis megjelenik a való világ a maga brutalitásában, kegyetlenségében, az sokkal erősebben hat ránk. A filmen hozzászoktunk az erőszak, a durvaság, a vér látványához, színpadról szembesülni mindezzel, rettenetesen felkavaró. Az már persze más kérdés, hogy az emberi kapcsolatokról, a társas viszonyokról, a társadalmi problémákról a film vagy a színház képes-e árnyaltabban beszélni. Jó film és jó színház esetében mindkettő egyenrangú társa a másiknak.

Szinkronszerepeid közül kinek a bőrébe bújnál a
legszívesebben?
A McLeod lányaiból Claire figuráját nagyon szeretem, nagyon szívesen törnék ki városi életemből és kezdenék új életet vidéken, Ausztráliában meg pláne. Évek óta beszélünk arról, hogy oda kellene költözni. A lovakért is élek-halok. Sok évig lovagoltam és számomra a legcsodásabb, legfelemelőbb érzések egyike egy ló hátán vágtázni a szabadban: réten vagy erdőben. A Született detektívekből dr. Maura Isles bőrébe is szívesen belebújnék. Tini koromban volt egy olyan titkos vágyam, hogy egyszer majd nyomozó leszek, mert remekül tudok apró dolgokat észrevenni, megfigyelni, abból jól következtetni, kombinálni, és ezt az egészet nagyon izgalmas szellemi kalandnak találom. Csak a vér látványa taszított mindig is. Maura, aki igazságügyi orvos szakértő, amellett, hogy nagyon okos, jó szakember, rendkívül bájos és elegáns jelenség. Borzasztóan szerettem az Amynek ítélve sorozatot és Amy figuráját, aki a fiatalkorúak bíróságán dolgozik bíróként. Csodálatos, nagyszerű, bölcs, érző és érzékeny ember, rajongok érte, de lelkileg nem bírnám azt a pszichés terhelést és felelősséget, amit ez a munka magában rejt.

Kedvenc filmed, színdarabod, íród?
Nincsenek kedvenceim. Az élet semmilyen területén. Sok mindent szeretek, de a legek mindig távol álltak tőlem. Nincs legjobb, legkedvesebb, legédesebb, legrosszabb, leg… Nem szeretem ezeket a kirekesztő kategorizálásokat. Vagy mondhatom a másik irányból: rengeteg kedvencem van. Nem is tudnám összeszedni. Ha mégis mondanom kellene valakit, valamit, akkor mindenképpen említeném József Attilát és Petőfi Sándort, drámában meg persze Shakespeare-t. Lady Machbetet mindig szerettem volna eljátszani, nagyon magaménak érzem. Talán ez az egy szerepálmom volt egész életemben, de sajnos nem adatott meg. hogy megformáljam a Ladyt.

Létezik-e történelmi léptékű szellemi és lelki fejlődés, vagy
folyamatosan ugyanazt a kört futja az emberiség?
Biztos, hogy létezik fejlődés. Még száz éve is természetes volt, hogy a férfiak szinte folyton háborúztak és a harc határozta meg a mindennapi életet. A ma emberét (már legalább is az általam befogható részein a világnak) borzongással és idegenséggel tölti el a háború gondolata és békében szeretne élni. Emiatt persze az emberi élet értéke is megnőtt. Régebben a halál az élet magától értetődő velejárója volt. Például a párbaj és az ezzel járó esetleges halál a férfi virtus része volt. Ma minél tovább szeretne élni mindenki, így persze a halálhoz való viszony is megváltozott. Sokkal inkább tölt el rettegéssel mindenkit az a tudat, hogy egyszer meghalunk. De ahogy már említettem, a nők társadalmi szerepe és helyzete is gyökeresen megváltozott. Szinte hihetetlen, hogy hazánkban például 1945 után szavazhattak először teljes körűen nők a választásokon, és hogy egyetemre csak az 1910-es évek körül tehették be lábukat. És ez csak két példa a sok közül. De a lelki fejlődésre nem mernék ilyen egyértelműen igent mondani. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e lelki fejlődésről beszélni az emberiséggel kapcsolatban egyáltalán? Létezik-e egyetemleges lelki fejlődés? Hát, nem tudom.

Bokros László

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!