Vénasszonyok nyara

Még harcol a nyár. Még kapaszkodik, még maradna, az ősz pedig csendesen szemléli asztala mellől. Nem szól közbe, miért is tenné? Tudja, hogy eljön az ő ideje...

A nyár mindig is erőszakosabb volt, mindig is kétségbeesetten küzdött a maga igazáért. Mindig úgy van jelen, mintha az volna az utolsó. Szeleburdi, néha őrült. Az ősz bölcsebb ennél. Megmutatja magát, jelzi, hogy készen áll, majd visszavonul és csak egy-egy hűvösebb fuvallattatot, esőt enged útjára.

Vénasszonyok nyara ez, valóban. Elmúlik valami, de amíg még itt van, kiülnek a padra, a napfényre, egy hosszú élettel a hátuk mögött. Úgy tűnik, mintha várnának. Az őszre talán. De nem azzal a sürgető várakozással, amellyel mások a nyarat követelik. Már nem sietnek sehova. Csak itt vannak és most vannak.

Semmilyen más évszakban nem tudnám őket jobban elképzelni. Ülnek a padon, a küzdő napfényben a vénasszonyok és megállítják az időt. Kedvem volna közéjük ülni és megkérdezni, érdemes-e nyár módjára, kétségbeesetten küzdve sürgetni, vagy marasztalni? Vagy csendben szemlélve hagyni, akár az ősz, hogy menjen minden a maga útján…?

Fotó: innen

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!