Tudod, elszúrtuk
Hetek óta nem láttalak. Nem a te hangod, ami köszönt, ha kapkodva veszem fel a telefont, és bár látom, hogy nem a te számod- remélem mégis, hogy az ismerős basszusod zengi majd be a teret. Hogy akkor felsóhajthatok, kissé megkönnyebbülten, de árnyalatnyi „miért?” mellékízzel a számban.
Tudod, amikor a mellkasodnak döntöm a fejem más a hangod egészen, belülről jön, mint ahogy az érzéseid is, amikor épp veled vagyok. Sajnálom, hogy engem szeretni teljes munkaidős elfoglaltság, de te csak részidőt tudsz vállalni. Sajnálom, hogy ez nekem nem elég, hogy úgy löklek el, hogy közben húzlak is rögtön vissza, így csak megállunk, egymástól örökösen fél méterre, kitárt karral, várva, hogy mikor mozdul meg a másik.
Tudod, nem tudom, mit gondoljak, egymásnak feszülnek a gondolataim, mint ahogy te feszülnél a testemnek. Görcsösen és birtoklóan, tudva, hogy ez az, amit keresel. Nem kereslek tovább. Megtaláltalak, de elmentél újra, és már nem kutatom a választ, hogy mikor jössz. Úgyis jössz majd. Megint itt hagytál, ne hidd, hogy vádlón mondom ezt, csak tárgyilagosan. Tárgyilagosan, ahogy nem tudsz szeretni. Csak mélyeket lélegezve, kutatóan, teljes elánnal. Lehet, hogy pont ezért nem tudnánk együtt lenni. Mert sose kapnánk levegőt a másiktól.
Tudod elszúrtuk. Kegyetlenül. Hihetetlenül bénán és gyenge kommunikációval, nagy-nagy erővel szúrtuk el. De attól még ez a miénk, attól még hiányzol.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez