Mi lenne, ha kesergés helyett úgy definiálnánk az egyedüllétet, mint életünk legfontosabb személyével eltöltendő időszakot - aki pedig nem más, mint önmagunk. Mi lenne, ha nem sóhajtozással töltenénk a szombat estéket, hanem valami hasznosabbal: a saját világunk felfedezésével.

Mintha könyvből tanulnánk, hogy egyedül nem vagyunk teljesek, hogy mindig kell, hogy mellettünk legyen egy ember, aki kitölti a lelkünkben tátongó űrt. Túl sokszor hallhatjuk szerelmesek szájából, hogy „ő a másik felem”. De nem sokkal jobb egyedül is egésznek érezni magunk?

Olyan embert találni, akitől nem függünk, hanem csupán felszínre hozzuk a másik legjobb tulajdonságait? Persze alapvetően szociális lények vagyunk, és szükségünk van társaságra, de ahhoz, hogy igazán tudjunk kötődni valakihez, először magunkkal kell megfelelő kapcsolatot kialakítanunk. Ehhez pedig szükségünk van a magányos órákra, amiktől nem szabad rettegnünk.

Gyakran arra használjuk a másik ember ölelését, hogy magunk elől fussunk bele. De az önmagunk elől való menekülés azt jelenti, hogy olyan dolgokat söprünk a szőnyeg alá, amik később sokkal mérgezőbb formában törnek utat maguknak. Az igazság pedig az, hogyha nem szánsz elég időt arra, hogy megismerd magad és a saját igényeid, akkor lehet bármilyen kapcsolatod- mindig magányosnak fogod érezni magad benne.

Ahelyett, hogy kétségbeesetten hívogatnál bárkit, aki segíthet, hogy ne egyedül töltsd el a szombat estéd, inkább kicsit légy magaddal. Sosem fogod tudni, hogy mennyit érsz, amíg nem fordítasz elég időt arra, hogy kiaknázd a tulajdonságaidat.

Sokszor, amikor megcsap a magány szele, inkább bármivel lekötjük magunkat, csak ne kelljen az érzelmeinkkel foglalkozni. Addig azonban nem leszel tisztában az értékeiddel, amíg nem vagy hajlandó közelebbről megnézni őket. Ne csak a másik tulajdonságait vizslasd elszánt kutatóként, hanem a sajátjaidat is.

• egyedüllét magány önismeret útkeresés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!