Ha a 2023-as évemet kérdezzük, akkor biztosan azt mondta volna nevetve, hogy nincs az az Isten, amiért elengedne egy Dzsúdló koncertre. Ez csak a sorssal való megszokott kölcsönös játékunk: ő így mutatja meg, hogy törődik velem, én pedig így maradhatok az, aki újra és újra szembeszáll Istennel.

A hosszabbított útszakaszok, amik elgáncsolásokkal, lassításokkal, kudarcokkal van fűszerezve, az pont annak a láthatatlan jele, hogy kitartásra és nyugalomra tanítson: mindig minden csak akkor jön az életünkbe, amikor lelkileg is felkészültünk rá. Ha jönnie kell valaminek, jönni fog: miért is szeretnénk egyszerre és azonnal mindent is?

Olyan érdekes, hogy amikor ilyen mondatokat írtam le vagy mondtam ki a számon, akkor rögvest rettegtem és pánik fogott el, hogy mit fognak szólni hozzá, hogy már megint megkapom a lenéző tekinteteket, hogy na persze, egy újabb klisé, aminek sosincs vége. Persze, még most is bennem van ez, az ellenséges tekintetek, de már nem ez határozza meg az egészet. S hányan vagyunk így, nem igaz? Hányan szeretnének megfelelni egy külső szempárnak, egy elvárásnak, egy külső nyomásnak, majd hányan leszünk azok, akik pár önszégyen és idegösszeomlás után azt mondják, hogy oké, elég volt. Ha már senkinek semmi nem jó, ha mindig lesz olyan ember, akinek nem tetszünk, akkor miért is ne tennénk azt, amit szeretnénk? Hogyan is kaphatna valós bizalmat a külvilágtól az ember, ha saját magának sem adja meg? Ha te magad sem vagy képes kiállni saját magadért, a gondolataidért, a tetteidért, az elveidért meghunyászkodás nélkül, akkor mégis mit vársz a többiektől? 

photo credit: MAJRÉ instagram oldala

2023 december 29-e délelőttjén gondoltam egyet - és mivel szeretem kísérteni a sorsomat -, vettem egy jegyet az aznap este létrejövő Juhász Márton, Dzsúdló koncertre a Papp László Sportarénába. Vajon mennyire lehet úgy részt venni egy koncerten fellépőként, hogy aznap van a születésnapod is? Apropó szülinap... egyébként az mennyire van meg, hogy a pletykák szerint Marci még a régebbi születésnapjára kapott két Holdudvar barátjától egy beatet, és az arra elkészült szövegnek az Unom lett a címe? Az az Unom, amit a Budapest Parkban játszott először, és amit természetesen most az Arénában sem hagyhatott ki. 

De visszatérve az Arénás nagy napra: az első vendégnek volt, MAJRÉnak aznap a születésnapja. A közös számuk eljátszása után, bár Majré már rohant volna le a színpadról, az est főszereplője megállította, és a közönség segítségét kérve elénekeltette, illetve elénekelte neki a boldog születésnapot. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, azt hiszem meg sem lep, hogy erről nem cikkezik a sajtó. Hogy milyen nagyszerű élmény lehet egy zenésznek az, hogy több ezren felköszöntenek téged. Vajon a lélekkel való foglalkozás miért nem hírérték, miért nem az emberség az, ami kelendő és árulható? Hogy mennyire sokat jelentenek azok a pillanatok, amiket szívből csinálunk egy olyan kötött szituációban, amit nagyon könnyedén el lehet rontani az ésszerűséggel, a megfeleléssel és a mesterkéltséggel. 

Sok helyen olvastam Dzsúdló dícsérését, hogy mennyire a lazaság sütött róla, illetve hogy a megszokott közvetlenséggel uralta a színpadot, de ha jobban belegondolunk, az, hogy leírják egy koncert elemzéseként a közvetlenséget vagy az extrovertált részt dicsőítik az adott karakterben a színpadi kimagasló jelenléttel együtt, az csak mind felszín kapirgálás lesz. A felszín pedig számomra mindig azt jelentette, hogy “jó, jó, de nincs időm, hogy tovább foglalkozzak vele.” Olyan tulajdonságokról van szó, amiknek alapnak kéne lenniük egy-egy zenész szempontjából: főleg az olyan személyeknél, akik mögött már van pár bizonyított teltház, a múltról nem is beszélve. Azzal pedig sosem értettem egyet, amikor valakit introvertáltnak vagy extrovertáltnak bélyegeznek, hiszen minden emberben mind a kettő megtalálható, csupán személyiség és környezetfüggő, hogy éppen melyik részünk kerül előtérbe, illetve hogy melyik bírja jobban a rivaldafényt. Dzsúdlónál is például, rendben, legyen Marci, jó? (Ha ezt olvasni fogod kedves Juhász Márton, ne haragudj, de annyira idegenérzés valakiről komolyabban beszélni, ha csak a művésznevét mondjuk ki és semmi többet, hogy nem tehetek róla. Bár igazából biztos valamennyire tehetek.) 

Tehát az, hogy Marciban is mindkét tulajdonság szerepel, eléggé egyértelmű: az emberekre való gyors ráhangolódás érzelmileg, a belső világ kialakítása és ennek kifejezése a dalain keresztül vagy épp az, ahogyan ezzel bánik a mindennapi életében, illetve a szorongástól való el nem zárkózottság teszi talán elérhetővé azt a szociális képességét, hogy emberközelibb tud lenni. Vagyis a puszta belső nyíltság teszi elérhetővé azt, hogy kívülre is nyitott maradjon: és elképzelhető, hogy aztán ebből indul ki az a fajta közvetlenség, ami magába foglalja és egy terembe teszi a szorongást és a túlgondolást, az elég vagyok én bármire is gondolatokat a fejben, majd ezek együtt nem lefagyasztják őt, hanem képes felülbírálni őket: meglépni azt, hogy nem fél, mert azt teheti, amit szeretne. A Papp László Arénás koncert elején Marci el is mondta a közönségének, hogy dehogynem félek, de magamra szóltam s szólok folyamatosan, hogy itt legyek, hogy minden másodpercet átéljek és élvezzem veletek együtt. Csak ez számít most. 

S általában, ha magamból indulok ki, hogy valóban otthonosnak érezzük magunkat, illetve engedjük a szorongás felszínre törését úgy, hogy nem gátol minket az élményszerzésben, ahhoz különböző kényszercselekvésekre van szükségünk. Amiatt, hogy ne zuhanjunk szét idő előtt. Elhinni az elhihetetlent. Kapaszkodó az ismeretlenben. Valamivel megfogni a jelent.Talán Dzsúdlónak ilyen jelenléthez való kapaszkodó lehetett az is, amikor például az Angliából érkező lány lapjára rajzolt, vagy az állandó közösséggel való kapcsolattartás. A bőrödön érezni a pillanat súlyát, hogy ne gondolkodj azon, valóság-e vagy csak képzelet. Gondolkodás nélkül létezni. Tudunk egyáltalán igazán létezni? 

 

 

 

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Supermanagement (@supermanagement_official) által megosztott bejegyzés

Igen, két szám között, de még egy-egy számon belül is megpróbált - sikerrel, természetesen - interakciót kialakítani az emberekkel. A való életben nagyon sok az első látásra-, illetve hallásra tett ítélkezés az emberek között: akkor is gúnyosan nézünk, ha valaki nem úgy cselekszik vagy nem úgy beszél, ahogy mi, vagy ahogy megszoktuk. Ha valakin piros sapka van, esetleg hülyén nevet, akkor már forgatjuk a szemünket. Ha valaki szerintünk valami orbitális nagy butaságot mond vagy éppen leégeti magát, akkor már jézusomokat mondunk, és el akarunk tűnni a világszínéről, hogy senki ne láthasson meg minket. Ne kamuzz, tudom, hogy te is hajlamos voltál és talán még mindig vagy arra, hogy ítélkezz, ítéletet mondj másokról, én pedig pont emiatt éreztem mindig kívülállónak magam elsősorban, bárhová is sodort az élet: sosem tudtam ítélkezni, gyűlölni, és másokat kibeszélni a háta mögött. Hiába próbálom már tudatosan feltenni magamban s a másiknak a kérdéseket, hogy vajon miért csinálta azt, amit éppen csinált, hogy vajon mi jogon érzi azt, hogy ennyire kiszolgáltathat egy másik emberi lényt, de nem mindig lesz elég a magyarázat vagy az, hogy megpróbáljuk felmenteni a másikat a saját tettének következménye alól. Nem lehet mindenkit megmenteni önmagától - önmagunk is beletartozik ebbe, persze. 

Eléggé vicces belegondolni, hogy bár egy jól irányzott tükröt mutat a rajongóinak Marci, mégis szeretik... és talán pontosan a legjobban a bátor önreflexiójáért imádják őt. Nem haragszanak rá, hogy tükröt mutat, hogy érzelmekről énekel, hogy nyíltan beszél bármiről sőt, odáig és vissza vannak érte. Nem mondják rá, hogy nem igazi férfi, mert pszichológushoz jár, és arról beszél, hogy mit jelentett neki egy barát elvesztése, egy szerelmi csalódás, egy szakítás, vagy hogy mennyire nem találta a helyét. Nem mondják rá, hogy picsog és anyámasszony katonája. Piedesztálra emelik inkább. Közben meg a valóságban hányszor mondjuk azt egy munkatársunknak, családtagunknak, barátunknak vagy bárkinek, hogy egy kicsit maradjon csendbe és ne picsogjon, amikor csak az érzéseit mondja el? Hányszor veszünk össze egy emberrel azért, mert látszólag nem ért meg minket, vagy mert szerinte mi nem értjük meg őt? Hányszor van az, hogy magunkra veszünk olyanokat, amiket talán nem is ránk mondták, de attól még a múlt sebei miatt láthatatlanul és tudat alatt is fájt? Hányszor nem mondunk inkább semmi olyat, amit igazából szeretnénk, mert félünk attól, hogy hogyan fogadná a környezetünk? 

Közben pedig azt hiszem az van, hogy Marci, vagyis Dzsúdló úgy énekli el az emberi érzéseket, tulajdonságokat, belső harcokat, átélt és még nem átélt történéseket, kudarcokat, viharvert és kutya által megrágott csalódásokat, hogy az aki hallgatja úgy érzi, hogy valójában róla szólnak a dalszövegek. Nem Dzsúdlóról, nem másról, hanem róla. Mintha egy baráti sörözésre lennél hivatalos, ahol amikor megjelensz, akkor meg sem kell szólalnod, mert saját magadnál is jobban ismer a másik fél. 

photo credit: Rácz Tomka

Dzsúdlóban azt szeretjük, amitől a valóságban valójában félünk, vagy amit esetleg túl szokatlannak tartunk. Bátorrá kiáltjuk ki amiatt, hogy így bír és tud beszélni: cenzúrázatlanul írja a dalszövegeit, veszi elő a terápiáját, a sérülékenységét akár több ezer ember előtt is. Bátorrá kiáltjuk ki, hiszen kivétel nélkül mindenki szeretne a nap 24 órájában önazonos személy lenni, akit nem rendít meg senki és semmi egy percre sem. Bátorrá kiáltjuk ki olyan tulajdonságok és tettek miatt, amit mi - legalábbis a többségünk -, nem merünk megtenni, mert mit fognak szólni mások vagy egyáltalán, hogyan is tehetnénk meg. Azt szokták mondani, hogy az embereknek különféle arcuk van: a családnak, a barátoknak, az idegeneknek, s önmagunknak a nagyfal között. Mindig éppen olyanok vagyunk, ami a másik félnek befogadó. Ezek a személyiségek is mi vagyunk, de egyik sem teljes egész, kivétel talán - jobb esetben -, amit saját magunknak mutatunk: s talán kellő önismeret után, ez lesz az, ami végül felszínre tör. Viszont ez a négy arc, ez az ellentmondással, ellentétes viselkedésekkel, illetve gondolatokkal tarkított élet az, amiben az évezredek társadalma valahol elszúrta: mintha generációkról generációkra szállt volna a megfelelés - akár készakarva, akár tudatosan, akár tudat alatt, akár bevallva, akár tagadva. Valamiért nem kedveljük azt a kifejezést, hogy megfelelési-kényszer, mert úgy érezzük, mintha azt mondanánk ezzel, hogy nem vagyunk önálló személyek, mintha a gyengeségünket vallanánk be. Van, aki tudatosan már azt feleli a kinek vagy minek szeretnél megfelelni kérdésre, hogy “tisztában vagyok azzal, hogy a helyes válasz az, hogy saját magamnak.” Azonban ez is csak egy megfelelés, méghozzá a fejünkben létrejövő elvárásoknak, amiket szerintünk mások várnak el tőlünk. 

A megfelelés az élet része, és minél inkább az lesz, amíg tagadni próbáljuk a létezését. Dzsúdló koncerten nem tagadod, nem tagadsz semmit sem, mert a színpadon álló személy sem tagad le semmit: ha nem tetszik, nem kell idejönni, lehetne ez is a mottója a fiatal zenésznek. S mivel minden egy asztalon van, a szorongástól, az önbizalmon át a mindent megkérdőjelezésig és a megfelelés, a gyász kereszttüzén keresztül, így nem marad más, mint az a felettébb való őszinte szabadság - 

De vajon mennyire valóságos? Mennyire nem csak egy felépített kép ez? Lehet, hogy ez tényleg csak egy álomvilág, egy képzeletbeli, biztonságos világ, ami a színpadon, az albumokon megjelenik, aztán a valóság pont az ellentéte? Mennyire kell különválasztani Dzsúdlót Juhász Mártontól, az egykori Slam Poetry-s egyetemi srácot a 21 század népszerű pop/trap előadójától? Szét kell-e választani, vagy valóban egy lélekfejlődés zajlik a szemünk előtt, és azt írja, azt mondja, azt csinálja, ami éppen saját magában is zajlik? 

photo credit: Miskolczi Milán

Elvárások POP-módra

Persze, minthogy egy igazi koncert már-már elvárja, a 20:30-kor lévő kezdés 20:45 után érkezett meg - általában (amióta koncertekre járok) ennél a pontnál szoktam megnyugodni, és megérezni az örök biztonságérzetet: Még ismerősek vagyunk egymásnak a közeggel, és nem kerültem messzire ettől a világtól. A zenészek, a produkciók még mindig késnek. Bármi lehet, nem baj, de olyan érzés, mint egy jelzés a közönség felé, hogy mindenkit megvárunk, mert együtt fogunk mulatni. Majd váratlanul a fények kihunytak, az öröm kiabálások mellett pedig vagy több száz telefon lendült a magasba, azzal világítva meg a teret. Több ezren ordítottak egyszerre, sikítva az izgalomtól, hogy végre megtörténik az, amire hetek óta vártak. Olyan érzés kerített hatalmába, ahogy mindez a vibráló hangulat körbevett, hogy olybá’ tűnik, mintha egy világklasszis, egy külföldi fellépőt várnánk. 

Aztán megjelent Juhász Márton, a 25 éves popsztár, elkezdte a show-t, de a kezdetleges hangulat megmaradt sőt, lankadás helyett újra és újra megújult. A közönség egy emberként volt jelen, és ezt mindig ilyen nagy vállvonogatva és túlzások közepette szoktuk mondani, de itt, erre a szituációra valóban igaz. Mintha maga az énekes lenne a mentsvára, a legjobb barátja azoknak, akik eljöttek az arénás koncertre. Mintha a kiejtett mondatai, a dalszövegei mindenki szavai lennének. 

“Látom, hogy hívtál tegnap, de épphogy kettőt csörögtél, 

Gondolom véletlen, tuti részeg vagy, tuti hívnál, ha mernél.” 

Van abban egy kis fricska a számomra, hogy a legutóbbi egyik interjújában azt mondta, hogy amióta beszélt arról, hogy pszichológushoz jár, azóta ő lett a lelki-énekes, mindenki erről kérdezi. Mindenki az érzelmekre kíváncsi. Mintha arra várna mindenki - az újságírók körében legalábbis -, hogy hamarosan kiderül a nagy titok, lekerül a lepel, hogy Dzsúdló valójában őrült, illetve a dalszövegei terápiás célzattal íródtak, illetve íródnak: olyan szinten akarnak egy titkot, hogy észre sem veszik, hogy valójában a titok már ezer éve nyílvános. Minden sajtó, minden újságíró, minden szerkesztő őt akarja, vele akar interjút, címlapsztori, együttműködést, közös bármit, mert benne, ebben a fiatal, 25 éves fiúban látja a csúcsok csúcsának, a 15 perc hírnevének a kulcsát. Ez a fajta sajtóvisszhang és érdeklődés az, ami nem egy híres személyt üldözött el a köztudattól, s olykor az életből is. Hajlamosak vagyunk mi emberek rászállni a másikra úgy, hogy valójában egyáltalán nem érdekel minket, hogy mi zajlik benne: mondjon valamit, reflektálunk rá, de hogy valójában át is gondoljuk, hogy mit hogyan értett? Ugyan. 

Az, hogy terápiás céllal íródtak-e mindig is a szövegei, kihagyhatatlannak témának bizonyul az eddig Dzsúdlóval készített interjúkban. A legtöbb feltett kérdésekből ki is érezni általában, hogy nincs is szükség a válaszra, mert már mindenki eldöntötte a riporter, vagy ha nem a riporter, akkor majd azok, akik olvasni/hallgatni/nézni fogják a beszélgetést, az igazságot. Mindenkinek van egy saját igazsága mindenről. 

"Tényleg azt hiszed, hogy megérdemled? Tényleg azt hiszed, hogy jó vagy?" 

A SuperManagement énekes pacsirtájának, Dzsúdlónak a december 29-ei produkciója egy kis felvétellel kezdődött, amiben éppen egy terápiás ülést jelenít meg, ahogy egy pszichológussal beszél. Ez egyébként visszatérő elem, mert amikor levonul a végén a zenekar, majd visszatérnének a színpadra, hogy eljátsszák ténylegesen a záródalt, előtte még megjelenik ismételten a pszichológusi-beszélgetés videó. S bár tök jól felépítették, tök jól megjelenítették az egészet, nagyon jól összerakták az egész estét, mégis a valódiság helyett inkább valamiféle ellenállást éreztem ennél a résznél. Mintha Marci azt sugallta volna ezekben a kis felvételekben, hogy “igen, itt vagyok, elétek pakolok önreflexen mindent, de ne csináljatok vele semmit. Ne kérdezzetek többet, mert már nem tudok mit mondani erről. Nincs semmi baj, egyszerűen csak az van, amit leírtam, amit leírok... Talán nem jól adom azt, amit adhatok?” 

Lehet, hogy az ellenállás nem is jó szó rá, amit éreztem. Inkább elmagányosodást az öntartásban. Szép szavakra várást, amitől valahogyan tényleg valóságos lesz az, hogy elhiggye, letett valamit az asztalra. Nem vagyok elég, de azért mégis elég vagyok, hiszen ez én vagyok gondolatokat. Önreflexiót és önhazugságot leplező fehér takarót. Hálát igen, de a hála nem egyenlő azzal a belső boldogsággal, amitől ragyog a szemünk. Egy koncertet, amit nem csak úgy összepakoltak, hogy lesz, ami lesz, hanem látszott, hogy sok nappal és éjszaka van benne: nevetés, könnyek, ölelések, összeveszések, kiakadások, jajveszékelés, tervezés, feladom, mégsem adom fel, feladom, nem adom fel, változás kényszer, álom, valóság, egyedül, közösen, december 29. 

A múlt hullámai, a jelen kiabálásai, a jövő záloga volt a levegőben. A közönség egyszerre éneklése, könnyezése, táncolása, ugrálása, papírokat fenntartása, amit közösen hoztak létre. A közönségben megbúvó kilométer: volt, aki Angliából utazott ide, volt, aki máshonnan, volt, aki vidékről, volt, aki Pestről, és mégis már délután 5 óta a helyszínen várta a kapunyitást. A közönségben megbúvó nevetések és sóhajok pont úgy, ahogy a színpadon történtek. Lehet mondani, hogy az Y generációs Dzsúdló a Z generáció bálványa és Istencsászára, de inkább ő az, aki ezeket a fiatalokat egybetartja: aki miatt nem lesz gáz, ha érezni mernek, beszélni a dolgaikról. Akik még nem értik, hogy miért kell a pszichológus, de amikor megértik, nem azt fogják mondani, hogy úristen, de ciki. Akik megfogják érteni, hogy mi van akkor, ha azt hisszük élvezzük az életet, ha úgy vagyunk vele, hogy mindent megcsinálunk, de az igazság közben az, hogy csak túlélő-üzemmódban létezünk? 

Dzsúdló, avagy Marci pont ugyanolyan, mint a közönségben soraiban lévő fiúk és lányok. Az tud maradni, aki mindig volt, és nem egy olyan, aki elszállt magától, aki gyűjti az elismeréseket, aki nem törődik semmivel sem, mert egyszer él. Az, hogy egyszer élünk, nem jó kifogás akkor, ha valójában csak páncélként használjuk a rossz döntéseink miatt. 

photo credit: SuperManagement

Milyen dráma nélkül élvezni?

Ha jobban belegondolok, akkor ez a fiatal kissrác, aki december 29-én teltházas Aréna koncertet adott, pont az a zenész, akinek a sikerének talapzata talán pont a sérülékenységének felvállalása. Aki úgy áll ott a színpadon, mintha minden mozdulatával azt kérdezné, hogy miért pont én? Aztán magára szól belül, hogy jó Marci fejezd be, majd később, most csak élvezd! S ez a fajta kettősség, ami a mai fiatalokban is benne van: megfelelni a külvilágnak, bátornak lenni, szabadszájúnak, közben pedig belül azon egyensúlyoznak, hogy mégis a külső elvárásokat hogyan hozzák össze azzal, amilyenek valójában belül. A mai generáció már szabadabb, mint a régi, viszont szorongóbb is. Álmagabiztosságra hajlamosabbak, mint valódi önbizalomra. Bizonytalanok, zárkozótabbak, azt hiszik, hogy a világ jövője rajtuk múlik, mert ezt a nyomást kapják tőlünk, miközben ezzel párhuzamosan azt hallják, hogy a mostani generáció semmirekellő és semmire nem képes. Vagy az a bizonyos mondat, hogy “jó dolgukban azt se tudják, hogy mit csináljanak.” De mi is az a jó, amit ennyire irigylünk tőlük? A több lehetőségért? A nyíltságért? Hogy olyan dolgok kézzelfoghatóak és természetesek a számukra, ami a régi időkben tiltott volt, vagy luxustermék? Hogy bárkik lehetnek, akik csak szeretnének, és bárhol újrakezdhetnek mindent tiszta lappal? 

Dzsúdló egy tipikus Y generáció: a baby boomer-, az X-, és a Z generációt összekötő híd, a közös nevező, ami próbál mindenkinek megfelelni, kibékíteni őket, miközben rohamosan magával szemben rohan. Az Y tagjai kicsit olyanok, mintha az összes generációból rakódtak volna össze: egy-egy tulajdonság mindegyikből, magukba szívják a rosszakat, a jókat észrevétlenül, és a végére a valódi személyiségre már nincs is nagyon szükségük, mert nem veszi észre senki. Egyszerre küzdenek az önzőséggel és az önzetlenséggel, vagy épp a kötődési problémákkal és az elengedéssel, a szeretet kifejezéssel, hiszen a szüleiktől, a nagyszüleiktől épp ezt a megküzdési technikát kaphatták meg ajándékként: dolgozz, és minden rendben lesz. Ez az a generáció az, akik hirtelen egyik napról a másikra csöppentek bele a technológiába: bal lábbal a játszótér, jobb lábbal pedig az MSN - MyVip - IWIW hármasába. Teli önbizalommal, mégis a saját kis kialakított világukban. S ez teljesen lejött az egész koncertről: a külön kis békés, biztonságos buborék, amit Marci és maga a SuperManagement felépített. Tűpontos volt minden - Azahriah, Krúbi, Lil Frakk, Majré vendég produkciói is, vagy épp a két vokalista leányzó jelenléte és csodálatos hangja: Várhegyi Lucas Palmiráé és Varga Zsófié. 

De az Y generációra a teljes (negatív-pozítiv) maximalizmus is teljesen stimmel: a legjobbat kihozni akkor is, ha a hegyről gurulunk lefelé, viszont legalább a többiek nevetnek. 

Csak még egy kérdésre

De vajon mennyire lehet valójában önreflektív az a személy, aki pontosan tisztában van vele, hogy mit várnak tőle? Ez a viselkedés nem csupán az elvárásoknak való behódolás, mások igényeinek kiszolgálása, önmagunk elnyomása? Mennyire lehet valódi önmagunkra reflektálás az, ha mindenki igényeit a fejünkben tartjuk? 

“Ha eddig nem kellettem, akkor most miért állsz ott a sor végén, 

Ha  nem kerestél, akkor most miért hallom, hogy szeretnél, 

Ha nem voltam jó, akkor most hogy, hogy mégis beszélnél, 

Ha továbbmentél, akkor most miért hallom, hogy.” 

(Dzsúdló - Ha eddig nem kellettem)

• azahriah dzsúdló krúbi lilfrakk majré önreflexió Papp lászló sportaréna szorongás trapstar Y generáció

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!