Hogy rontunk el mindent, ami most jó, azzal, hogy arra várunk, ami még nem érkezett meg
Néha még meg sem érkezett hozzánk a pillanat, már azt várjuk, hogy mikor adja át helyét a következő jó érzésnek. Azonban ezzel pont a jelen szépségét gáncsoljuk ki, a bizonytalan jövő felé futva. Megéri?
Olyan elképzelésekkel kelünk, fekszünk, amikhez az idő legnagyobb százalékában teljesen feleslegesen ragaszkodunk. Véresre rágjuk a szánkat két aggódás közepette, hiszen egyfolytában azon agyalunk, hogy amit csinálunk, az megfelelő-e, hogy vajon mit várnak el még tőlünk és ugyan miért nem vagyunk elég jók.
Photo by franckreporter / GettyImages
Kapkodunk, és egy idő után már a társadalmi elvárásokhoz igazítjuk az óránkat, és a mutató egyre hangosabban kattog. Időben mérjük, hogy mikorra kellene házasnak lennünk, két gyerekkel, hogy hány hónap után járna már a kinevezés, hogy hány nap után kellene, hogy 5 kilóval kevesebbet mutasson alattunk a mérleg. Szórakozni megyünk, de közben az óránk csatját babráljuk, majd zavartan köhögünk egyet, hogy illene elindulnunk, mert másnap sok a dolgunk. Beosztjuk a pillanatokat. Beosztjuk, hogy egy hétre hány boldog másodperc adódhat nekünk, majd befeszült háttal visszagörnyedünk a feladataink fölé.
Nem tudom, hogy azért ódázzuk el a jelen pillanatot és kapaszkodunk aggodalmasan a jövőbe, mert nem merünk szembenézni azzal, hogy „most jó”, vagy mert pont attól félünk, hogy soha többé nem leszünk olyan boldogok, mint a jelen pillanatban.
Egy dologban azonban biztos vagyok: hogy mindent képesek vagyunk elrontani, ami a jelen pillanatban csodálatos, azzal, hogy túlzottan aggodalmaskodunk a jövő miatt.
Túlzottan komolyan vesszük a társadalmi normákat, mások elképzeléseit arról, hogy mi lenne nekünk jó, ezért, ha egy őszinte pillanattal vagy érzéssel találkozunk, akkor csak zavartan töröljük nadrágunkba az izzadt tenyerünk, de a most már el is hussan, mielőtt bemutatkozhatnánk.
Elrontjuk a ma örömét, a felfedezés, létezés örömét azzal, hogy folyton a társadalmi kereteket keressük. Azonban nem éri meg csak azért valaki mellett lenni, mert így kellene cselekedned, nem kellene jelentkezned arra a munkára, csak azért, mert a családod úgy gondolja, hogy jót tenne neked. Nem kellene összeeszkábált szerelmet teremtened, olyat, ami nem bontakozik ki szépen, nyugalmasan magától, csak azért, hogy ne legyél egyedül.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez