Az 1500-as első évtizedeiben példátlanul fölvirágzott a prostitúció az olasz városokban, főként Velencében és Rómában. Egyik-másik kurtizán háza a "jó társaság" központja, a ház úrnőjét hódolattal veszik körül a gazdag férfiak. Persze ez a sors csak néhány prostituáltnak jut, a többség nyomorultul él, és úgy is hal meg. Pietro Aretnio, az olasz reneszánsz kiváló írója a maga szabad szájú stílusában mesélteti el Nannával, a római kurtizánnal a sikerhez vezető útját.

A reneszánsz írók és krónikások sokkal többet foglalkoznak a kurtizánok mesterkedéseivel, fortélyaival, mint szerelmes mulatozásaikkal. Abban a korban, amikor a karrierizmus bizonyos körökben soha nem látott mértékeket öltött, a kiművelődött-kifinomult kurtizánok viselkedése, társadalmi sikereik magukra vonják az írók figyelmét: magasztalják és gúnyolják őket, csodálatot és féltékenységet ébresztenek kihívó életmódjukkal.

Sikereik annál is inkább feltűnést keltenek, nemegyszer irigységet szülnek, mert szinte valamennyien, még azok is, akik karrierjük csúcsán vannak, és mint az igazi hercegnők, a legmagasabb személyiségek kegyeit élvezik, valójában alacsony származásúak. Pékek, fogadósok, molnárok, tehénpásztorok lányai, hogy a piemonti hóhér két lányát ne is említsük. A szép Impéria, II. Gyula pápa uralma idején a római kurtizánok császárnője előkelő neve ellenére, egy prostituált leánya volt. Egyébként a hangzatos nevek iránti szenvedély is többé-kevésbé kortünet. Pályafutásukat azzal kezdik, hogy törvényes keresztnevük helyett „művésznevet” választank, ami egyben „programjukat” is sejteti. Az 1526-os összeírás azt mutatja, hogy egyesek költői hangzású neveket vettek fel, mint Primavera (Tavasz), Luna Nova (Új Hold), Serena (Estharmat) vagy Selvaggia (Vad). De legtöbbjük a régi római vagy görög neveket kedvelte: így van közöttük Adriana, Faustina, Virgilia, Flora, Medea, Diana, Pantasilea mellett számos Lucrezia és Cornelia is.

Talán éppen azért, hogy össze ne tévesszék őket, ezekhez a nevekhez a lányok megkülönböztetésül hozzákapcsolták annak a vidéknek a nevét, ahonnan származnak: Angiola Greca, Claudia Francesca, Leonardina Portoghese, Paolina Romana, Caterina Veneziana stb. Ez a szokás annyira elterjedt, hogy ennek alapján tudtak készíteni azoknak a prostituáltaknak a származásáról, akik az 1526-os évben Rómában működtek. A prostituáltak közül 198 a római, 187 Toszkánából jött, 125 firenzei, a 109 Lombardiából 33 milánói, 57 piemonti. 48 nápolyi, 44 velencei. A több mint nyolcszáz olasz származású mellett számos külföldi leányzó is szerepel: nem kevesebb, mint 10 spanyol, 58 francia, 52 német: a görög, a legkeresettebbek, csak nyolcan volta. Volt még körülbelül harminc zsidó, és akadt még néhány egzotikus országból érkezett ritka gyöngyszem is. E számok persze nem hitelesek, mert sok kurtizán származását nem lehetett biztonsággal megállapítani, javarészt valószínűleg olaszok voltak. A számok csupán azt bizonyítják, hogy a reneszánsz korban a prostituáltak világában kozmopolita szellem uralkodott: divat volt a „külföldi” származás.

A négyes bukás napjai

A szép nevű lányok természetesen nem egyformán boldogultak. A „művésznév” mellé szerencse is kellett, de még inkább gyors észjárás meg ügyesség, hogy valaki sokra vigye a pályán.

Az örömlány nem érhette be azzal, hogy- firenzei szokás szerint- naphosszat álldogáljon a járdán, lesve egy-egy érdemes járókelő közeledtét. Valamivel túl kellett szárnyalnia vetélytársnőit, s ez a valami az előkelő- vagy előkelősködő- viselkedés, a pompás és vidám ház, valamint számos más külsőség sajátos egyvelege volt. Nem csoda hát, hogy csakhamar egyre mélyebb lett a szakadék a tehetségesebbek és a többiek között, mint ezt a korabeli krónikákban feljegyzett tarifák is bizonyítják. A híres „Velencei szajhák ártarifái” című épületes gyűjteményből ismerjük a teljes árskálát: a legügyetlenebbeknek fél tallér járt, a legkapósabbak tarifája harminc tallér volt, s a két határ között nyolc különböző árkategória volt még. A legalacsonyabb „árfekvésben” a legközönségesebb szajhák dolgoztak: ezeket egy XVI századvégi leírásból ismerjük: az az utcalány, akit –szerencsétlenségére- ebbe a kategóriába soroltak a hiúzszemű kortársak, kacsingat, csücsörít, riszálja a csípőjét, hívja, sőt kérleli, vagy éppenséggel erőteljesen felszólítja a járókelőket, hogy kövessék.
Nem úgy a harminctalléros kurtizánok, akiknél egyébként ez a tarifa csupán az alsó határt jelentette. Egy „előkelő” kurtizán annyit keresett, amennyit csak akart: ilyen volt például Nanna, „aki hatalmas földbirtokokra tesz szert, miközben több ezer nyomorult szajha menhelyen fejezi be életét”- mondja Aretino híres „Beszélgetéseinek” hősnője.

Az éles nyelvű Aretino, aki nem vetette meg a világi örömöket és sok borsot tört előkelő kortársainak orra alá, kendőzetlenül, sok humorral írta le kora visszás társadalmi jelenségeit- az esetek többségében valóságos szereplőkkel és helyszínekkel. Az 1533-ban megjelent Beszélgetések (Teljes címe: Ragionamenti- a hetérák tudománya, vagy hogyan oktatta ki Nanna, a híres kurtizán leányát, Pippát a szerelmi művészetre) valóságos tárházát adta nemcsak a kurtizánok mindennapi életével, de gondolkodásmódjával kapcsolatos tudnivalóknak is. Mert tariga ide, tarifa oda, van valami, ami összekapcsolja a közönséges szajhát a legelőkelőbb szalonkurtizánnal: a marcangoló félelem a holnaptól, az öregségtől a nyomortól. Ez a félelem sarkallja őket arra, hogy- míg fenn ragyog, a csillaguk- semmilyen eszköztől ne riadjanak vissza, ha jövőjükről van szó. Mert jól tudják: eljöhet az a nap, amikor elkezdődik- Aretino kifejezésével élve- a négyes bukás: a kivénhedt prostituált előbb szállásadónő lesz, majd kerítőnő, aztán mosónő, hogy végül koldusként fejezze be életét egy templom lépcsőjén. Az üzelmekről, amelyekre eljövendő sorsuk nyomasztó gondolata ösztönzi őket, az olasz reneszánsz számos krónikájában és novellagyűjteményében találunk adalékokat. De senki sem foglalkozik annyit a kurtizánok életével, mindennapos mesterkedéseivel, mint Aretino. A Ragionamenti harmadik fejezetében Nanna, aki a zárdai neveltetés, majd a hitvesi élet után lesz kurtizánná, felidézi tapasztalatait: a Beszélgetések e része, bízvást mondhatjuk, tökéletes kurtizán-kézikönyv, mert hasznos tanácsokat ad a járatlan kezdőknek is. Hogyan kell elindítani egy kurtizánkarriert- ezzel, kezdődik Nanna visszaemlékezése.

Kis pénzért - semmit

Rómába érkezésükkor Nanna és anyja egy fogadóban szállnak meg, és várnak: bíznak szállásadónőjük fecsegésében, tudják jól, hogy csekély borravaló reményében bármikor kész a környéken naphosszat őgyelgő kurtizánokból kiválasztani néhányat, akik majd gondoskodnak a hírverésből: elmondják mindenkinek, akit érdekel, hogy új, szolgálatkész és „finom modorú” nők érkeztek a városba.

Így is történik. Alig egy hét múltán a lovagok már föl-le mászkálnak az utcán, fennhangon panaszolják a „szép idegen” kegyetlenségét, aki zsalugátere mögé bújva csak annyi időre mutatkozik, hogy a fél arcát megpillanthassák. A fogadó ajtaját ostromló fiatalok egyre többen vannak, és egyetlen vágyuk rávenni a fogadósnét arra, hogy ismertesse össze őket Nannával.
Ám az anya résen van: minden közvetítő előtt fennen hirdeti, hogy ő tisztességes asszony, és jelenlegi balszerencsés helyzetben is maradt még annyija, hogy ő és lánya tisztességesen megélhet. A fogadósné persze szétkürtöli az anya szavait, hogy még tovább fokozza a szép idegen iránti sóvárgást.

Az utcán most már alig lehet járni a felcicomázott udvarlóktól meg a hozzájuk tartozó inasoktól: Petrarca szonettjeivel ostromolják, a zárt zsalugátereket- hátha szétnyílnak, s megmutatják a bájos ismeretlent.

Végre eljön a pillanat, amikor az anya úgy véli, hogy a csinos arcocskánál kicsit többet is mutathat már a leányából. Nanna legszebb ruhájában az ablakhoz ül, s majdnem húsz percen át ott marad, míglen a mama el nem parancsolja onnan. A kívülállók így azt hiszik, hogy a lány anyja tudta nélkül mutatkozott csodálói előtt. Tehát, ha bátortalanul is, kezd hajlandóságot mutatni a hódolatok viszonzására.

A remélt eredmény nem várat sokáig magára. Röviddel sötétedés után kopogtatnak a kapun. Egy bő köpenybe burkolózott, előkelő ifjú érkezik, és kérleli a fogadósnét, ismertesse össze először a mamával. Az anya persze úgy tesz, mintha csak a fogadósné rábeszélésének engedne. Végül fogadja a lovagot, akinek ezernyi aggály és kifogás után végül is eladja a lánya szüzességét. Jöhet a gyakorlati lebonyolítás. A legmegfelelőbb keret ehhez egy bőséges vacsora, amelyből a lovag és a mama kedvükre ehetnek, de Nannának egy jó családból származó, ártatlan lány szerepét kell eljátszania, aki csöndes, halk, alig eszik, és mindössze egy pohár vizes bort kortyolgat el finomkodva.

Elkövetkezik a lefekvés órája. Emberünk villámgyorsan vetkőzni kezd, közben hetet-havat összehord, kedveskedő szavakat, elképesztő ígéreteket, majd kifáradva a lány szemétkedésétől letépi róla a ruhát. Hosszas rimánkodás után eléri végre, hogy Nanna melléheveredik. A lovag nem vesztegeti az időt, ráveti magát, lázas csókokkal borítja a lány testét. A lányt ez is hidegen hagyja. Hiába is próbálkozik a lovag mindennel, szép sorjában: neki hevül, majd nyugalmat parancsol magára, sértődést színlel, majd fenyegetőzik- célját nem éri el. A kora hajnal ott találja őt az ablakban könyökölve, amint kedveszegetten nézi a Tiberiszt, „olyan keserű arccal, mint a játékos, aki most kártyázta el minden vagyonát”.

A következő két éjszakán sem változik semmi, hiába halmozza el Nannát ajándékokkal, pénzzel, hiába ígérget, még többet- a lány művészi tökéllyel bolondítja: hol szemérmes, hol reményt keltően hízelgő, de arra mindvégig ügyel, hogy a férfi ne érjen célt. Csak a negyedik éjszaka hozza meg a beteljesülést.

Ekkor kezdődik a színjáték újabb felvonása. Másnap hajnalban az anya azzal áll elő, hogy híreket kapott hazulról: hívják haza, vágynak utána. Az asszony sóhajtózik: úgyis menne már: diktum-faktum, elhatározza, hogy másnap elhagyják a várost.
És ez a komédia csúcspontja: elérkezett a pillanat, hogy a nők megkopasszák a madarat. Anyja szavaira Nanna arcocskáján könnycseppek gördülnek le, s kijelenti, hogy inkább meghal, de nem hagyja el szerelmesét. Ennyi elég is ahhoz, hogy a fiatalember elérzékenyüljön, és határozott hangon megígérje: majd ő szerez a hölgyek számára megfelelő házat és mindent, ami még szükséges az „oly nehéz római élet” megédesítéséhez. Még aznap este mindent nyélbe ütnek. Megérkezik a lovag egy kulccsal a kezében, utána négy teherhordó, asztalokkal, ágyakkal és ágyneműkkel, majd egy tucatnyi kereskedő hoz szőnyegeket, kannákat, vödröket, meg minden egyéb konyhai és pipere felszerelést. Ezzel vége is a komédiának. Nanna még egy darabig elszórakozik hódolójával-, de már nem igazán kedvvel. Miután első jótevője tönkrement, csakhamar egy másik ajánlatait fogadja el, majd egy harmadikét és így tovább. „Nagy pénzért keveset”: „kis pénzért semmit”- ez az a két vezérlő elv, amelyet a jó kurtizán sohasem téveszthet, szem elől- mondja Nanna.

A kurtizánok legkedveltebb „ügyfelei” az átutazó idegenek: velük a legnagyobb aljasságokat is elkövetik. A legkevesebb, hogy elrabolják ruháikat- a beavatott szolgák segítségével. Reggel például megjelenik a kurtizán szobájában a szolgálólány, s kedvesen fölajánlja, hogy elviszi az úr ruháit tisztítani. Aztán- már odakint az utcán- jajveszékelni kezd, tolvajt kiált. Az idegen egy szál ingben vagy anélkül követeli vissza ruháit, esetleg fenyegetőzik, hogy felfeszíti a kurtizán pénzesládáját és így kártalanítja magát. A leányzó csak ezt várja: sikoltozni kezd, mire a földszinten lesben álló bérencek kivont karddal sietnek úrnőjük segítségére.

A rémült uraság csak egyet tehet: dadogva mentegetőzik, kegyelemért eseng, és azt kéri, hogy fölkereshesse valamelyik barátját, akiről ruhát kérne kölcsön. És mikor sebtiben, hang nélkül eloson, még örül is, hogy ennyivel megúszta.
Vagy itt van, annak az együgyű fickónak az esete, aki száz dukát örökséggel a zsebében a fejébe vette, hogy feleségül veszi Nannát. A nő gyorsan feltalálja magát: teljesen felújíttatja háza bútorzatát, ruhákat csináltat- néhány csók és uzsonna fejében. Aztán közvetlenül a házasságkötés előtt nagy jelenetet rendez- erre bármilyen ürügy jó, de legjobb a mondvacsinált féltékenység, ajánlja Nanna -, és kidobja a „vőlegényét”.hihetnénk, Nanna alaposan lejáratta magát, s gátlástalan ügyeskedéseinek híre csakhamar elriasztotta a férfiakat.

De nem! Nannáról éppenséggel az a hír terjedt el, hogy szerfölött erényes: akinek nagy nehezen sikerül meghódítania- elnyeri a főnyereményt. Így aztán Rómában jóformán nem akadt átutazó, aki ne hagyna legalább néhány tallért, de az esetek többségében egészen csinos summát a kurtizánnál. A számtalan felhajtó, a különböző kereskedők- akiktől Nanna rendszeresen vásárol élelmiszert, piperecikkeket, ruhaneműt, ékszert- az utcán várakoznak, és gondoskodnak az állandó hírverésről. Közben Nanna oda- odamegy az ablakhoz, és hol az egyiktől, hol a másiktól vásárol valamit: az árut azután a léprement balek fizeti ki- és jaj neki, ha vonakodni próbál.

Igen jövedelmező még a társasjátékokkal kombinált kifosztás is: Aretino szerint Nanna így meséli el a forgatókönyvet: „Gyakran rendeztem vacsorát, és mivel a kártya ott volt az asztalon. Játszottunk is. Rajta!- biztattam őket, legyen a tét két kis pénzérme: egyezzünk meg, hogy aki királyt emel, az fizet. Aztán egyszer csak nem volt már sehol aprópénz, s a játékosok, nem akarván elveszteni egy nő kegyeit, nagyobb pénzösszegeket vettek elő: elkezdődött a komoly játék. Ekkor csatlakozott a társasághoz a két csaló, a lehető legostobább arckifejezéssel. Eleinte kicsit kérették magukat, majd megragadták a kártyát, és fapofával gyűjtötték be a vendégek pénzét. Ebben én is segítettem, mert azért nem bíztam túlságosan az ő hamis kártyájukban, és jeleztem nekik, hogy ki mit tart a kezében”. S hogy a játékban már félig tönkretett hódolók kizsebelése teljes legyen, Nanna rosszullétet színlelt, majd egy beavatott orvos segítségével kicsalja udvarlóiból a gyógyításhoz szükséges összeget is.

A spanyol nagykövet emberei

Ám mi történik akkor, ha egy nagyképű öntelt alak a fejébe veszi, hogy márpedig ő ingyen szerzi meg Nannát? Nanna látszólag hajlandóságot mutat: elmegy a férfi lakására (a klasszikus balekok ö hozzá szoktak menni!), s teljesíti minden kívánságát.

Aztán amikor a kimerült lovagot elnyomja az álom, kiüríti szekrényét, és zsákmányával hazavonul.
Egyszer például egy felfuvalkodott hadfival töltötte az éjszakát. A férfi amilyen nagyszájú, olyan szűkmarkú is. Nem baj. Nanna érti a módját, hogyan kell az ilyen alakok eszén túljárni. Ez alkalommal egy kárpitos a cinkosa, aki a szerelmi játék kellős közepén toppan be, tíz tallér hátralékát követelve. Nanna szitkokat szór a betolakodóra, majd egy kulcsot ad át szolgálólányának, és utasítja, hogy vegye ki pénzes ládikójából a kért összeget. A kárpitos türelmetlen. A szolgálólány a foga között dünnyögi, hogy nem bírja kinyitni a ládikát. Nanna dühöngve fölkel, szapulja a szolgálólányt, hogy ügyetlen, elrontotta a zárat, majd együgyű vendégéhez fordul- aki türelmetlenül várja őt- hogy előlegezze számára a tíz tallért, később majd feltörik a ládikát. A vendég persze eleget tesz a kérésnek. Alighogy elment a kárpitos, az utcáról egy Monsignore hívja Nannát, hogy van még helye a lova farán. Nanna nem sokáig várat magára, faképnél hagyja a tökfilkót, aki a ládikával bajlódik, amiben különben csak hitvány lim-lom van. A pórul járt hadfi az összecsődült szomszédok gúnyolódásai közepette- lógó orral elsomfordál.

A törzsvendégek is hiába várnának jobb bánásmódot, akármilyen bőkezűek is. Nanna éjjelente többször fölkel, és azzal az ürüggyel, hogy fáj a hasa, hányinger kínozza, stb. elhagyja szobáját és „állandó” vendégét Valójában ilyenkor a házában rejtőzködő többi látogató vágyait elégíti ki, természetesen busás ajándékok fejében.
Nanna részletesen elbeszéli egy derék kereskedő megkopasztásának történetét is. A férfi hosszabb ideig kitartotta a lányt, ezért kezdte már-már nyeregben érezni magát. Nem sokéig: Nanna ezúttal ismét a féltékenység fegyverét vette elő.
Fácánt, néhány foglyot vásárolt, majd összejátszva egy kifutófiúval, úgy rendezi a dolgot, hogy az árut akkor hozzák el neki, amikor az udvarlója is ott van. A kifutó nagy hangon bejelenti, hogy a spanyol nagykövet ajándékát hozta. Nanna természetesen szabadkozik: semmit sem fogadhat el, hiszen nem is ismeri a nagykövetet: addig-addig teszi magát, míg a végén már a kereskedő beszéli rá, hogy tartsa meg az értékes ajándékot.

Néhány órával később kopognak az ajtón. Egy fiatalember lép be fáklyával a kezében, mögötte négy bérenc, spanyolruhában. A fiatalember nagy reverenciával bemutatkozik, majd közli, hogy a spanyol követ útban van a kurtizánhoz. Nanna elküldi a hívatlan látogatót. Kisvártatva a fiatalember újból kopog az ajtón, és csak annyit mond, hogy gazdája betöri a kaput, ha nem engedi be.

Nanna tiltakozik, hangoztatja, hogy ő csakis a kereskedőt szereti: kis idő múltán a bérencek néhány spanyol szidalom eldarálása után megfenyegetik a szerencsétlen kereskedőt, hogy megölik. Ennyi épp elegendő ahhoz, hogy a nyomorult-, akit elvakít a féltékenység, a félelem a spanyoltól, az öröm, hogy őt jobban szeretik, mint a nagykövetet- már másnap megduplázza szokásos ajándékait.

Legközelebb Nanna ugyanezzel a kereskedővel elhiteti, hogy terhes. Panaszkodik, hogy szédül, hányingere van, fáj a dereka, elmaradt az utolsó havibaja. A tökfilkó, miközben Nannát vigasztalja, alig tudja elfojtani örömét afölött, hogy titkos vágya, lám teljesült, mert régóta szeretne már gyermeket szerelmétől.

Végül Nanna anyja is „felfedezi” hogy lánya terhes. Az orvos, akit természetesen már előzőleg bizalmába avatott, mindezt megerősíti. Így aztán a leendő apa, boldogsága teljében hamarosan keresztanyát, keresztapát, dajkát keres, és pólyát, bölcsőt, gyermekholmikat vásárol. Nem telik el nap anélkül, hogy ne hozzon Nannának valami finom vadat, primőrt vagy virágot. Gyengéden eteti, segíti leülni, felállni, lefeküdni, csak hogy meg ne erőltesse magát. Így megy ez egészen addig, amíg Nanna el nem unja a komédiát: jól előkészített esés után bárányembriót tesz egy tál langyos vízbe, és a vérfagyasztó ajándékot elküldi a szerencsétlen kereskedőnek. Nem telik bele egy hónap, Nanna kiteszi a kereskedő szűrét, és új „ügyfél” után néz.

Ezúttal egy dúsgazdag fiatal cukorkereskedő az áldozat, ez még a pénzszekrényt is Nanna házába viteti. Rövid időn belül az adósok börtönébe kerül, mivel apja, amikor tudomást szerez Nanna iránti érzelmeiről, nem folyósít neki több apanázst.
Két tanulságos esetet említünk még meg Nanna repertoárjából. Egy impotens vénember, hogy el ne veszítse Nanna szűkmarkúan mért gyengédségeit, Pazar bankettet rendez, amelyre meghívja a környék összes kurtizánját. Az alkalomra mintegy harminc értékes evőeszközt is kölcsönkért ezekből négyet Nanna arcátlanul eltulajdonít. A reklamáló vénembert elpáholják a szolgák.

Egy másik epekedő szerelmes Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére kölcsönad Nannának egy értékes nyakéket, amelyet ráadásul ő is kölcsönkapott egy nemesembertől. Amint a templomba érnek, Nanna titokban odacsúsztatja a láncot egyik cinkosának, aki hamarosan biztos helyre rejti el az ékszert. Aztán a szentmise kellős közepén sikítozni kezd: „Tolvaj! Tolvaj!”. Mindenki köré sereglik, ő pedig követeli, hogy jöjjenek a zsandárok, akik természetesen nem találják meg az ékszert- és még ők szabadkoznak. Nanna nem tagadja, hogy voltak olyan külföldiek, akik tudomást szerezve sorstársaik váratlan baleseteiről, elkerülték lakását. De szó sincs arról, hogy mindnyájan így gondolkoztak volna. Nannát az óvatosabbak közül is sokan keresték fel legföljebb magukkal vitték inasaikat, akik vigyáztak levetett ruháikra. A tősgyökeres rómaiakat pedig még az sem riasztotta vissza, hogy egyszer- vagy többször- pórul jártak: ők, a külföldiekkel ellentétben, még a minimális óvintézkedéseket sem tették meg. A kurtizán karrierjének tehát nem ártott, hogy a szerelmes férfiak tönkrementek, megszégyenültek vagy börtönbe kerültek egy szajha miatt. Ellenkezőleg: csak növelte a kurtizán hírét, ha azzal dicsekedhetett, hogy valakit kétségbeesésbe, csődbe vagy az őrületbe kergetett. Egyszóval: „a jó szajha címeres cselszövő”- mondja a tapasztalt Aretino, aki Nanna történeteihez különös eszmefuttatást is fűz. Az író szerint a kurtizánnál semmivel sem különb a szemforgatóan ájtatos férfi, aki titkon esik bűnbe, a csalfa feleség, aki a házasság szentségét gyalázza meg. Hozzájuk képest a kurtizán legalább korrekt üzletasszony: „csak azt árulja, amit el is várnak tőle”.

Nanna pályafutása lenne tehát az őszinte és következetesen, a maga módján még becsületesen is megélt élet példája- sugallja Aretino.

S hogy igaza volt-e- ezen azóta is tűnődhetünk.

• érdekességek közpékor kurtizán

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!