Voltál is, meg nem is
Voltál is, meg nem is. Mindvégig ott voltál velünk, de sokszor mégis eltűntél, időről időre kiléptél a mindennapjainkból. Azt hiszem, hamisíthatatlan az az őszinte, gyermeki reakció, amit ezzel kiváltottál belőlem.
Eleinte még szívesen beszéltem a telefonba, és lelkesen vártam a hívásokat. Aztán rá nem lehetett venni a telefonálásra, csak élőben voltam hajlandó beszélni veled. Nem meséltem neked másról, csak az iskoláról, a felszínesről – nem ismerted a barátaim, később a szerelmeim, nem tudtad a fájdalmaim, az igazán mélyre ható terveim.
Ki- és bejárkáltál az életemben, lemaradtál az apróságokról, azokról, amiktől most olyan vagyok, amilyen. Ráadásul mindezt önhibádon kívül tetted. Tudom, hogy te maradtál volna, mégis menned kellett. Ritkán láttalak, és olyankor sem volt túlzottan kellemes. Az égvilágon minden megváltozott ilyenkor körülöttem. Volt egy életem veled, és volt egy nélküled. E kettő között pedig brutálisan nehéz volt váltani nekem. Nem szerettem felhagyni a szokásossal, és másként, szépen viselkedni miattad, akárhogyan is éreztem magam éppen. Mert ugyebár csak ritkán láttalak, csak kevés idő jutott nekem veled. Ésszerű lett volna vidámnak lenni, de én e helyett sírtam, durcás és mérges is voltam előtted. Talán én voltam az egyetlen, aki nem változott meg körülötted, aki nem színlelt jókedvet, csak azért mert hazajöttél, csak mert akkor volt esélyem időt tölteni veled.
Nem mondhatom, hogy csak az egyik szülőm nevelt, mert ez így nem állja meg a helyét, szerencsémre ott voltatok nekem mindketten. De ahogyan a félárva is tudja nagyon jól, hogy ő kimaradt valamiből, úgy én is tudom, hogy kimaradtam valami egyszerű, de mégis esszenciális dologból – a veled töltött hétköznapokból. Kicsi voltam, amikor elveszítettelek téged, így bár fel sem tűnt, de felnőttem „nélküled”. Más kérdés, hogy időközben elváltatok, hogy hivatalosan is eltűntél a hétköznapjainkból. Valójában ez az, ami változást hozott.
Ilyenkor a legnagyobb félelme az embereknek az, hogy nem csak a párjuktól kell búcsúzniuk, hanem a gyermekeiktől is velük együtt. Az igazság az, hogy számomra semmi nem változott. Megszoktam, hogy nem vagy otthon, így nem számított újdonságnak, amikor végleg elköltöztél tőlünk. Új volt viszont az erőlködésed, a küzdésed értem, az apróságokért, a semmiségekért, a hétköznapokért. Hogy mindent tudni akartál, hogy hirtelen semmiből nem akartál kimaradni. Nem szoktam meg, hogy ilyen aktív vagy, hogy ennyire részt veszel az életemben, hogy nem csak néha jössz, hanem állandóan körülöttem akarsz lenni. Rögtön nemet is mondtam, hiszen fuldokoltam.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez