Visszatalálni hozzád
Hihetetlen, hogy ilyen rövid időn belül a két legmesszibb partra vetődtünk egymástól. Próbálnék visszatalálni hozzád, de én talán még sem értem partot. Annyira bizonytalan a talaj alattam, hogy rá kell jönnöm, hogy bent vagyok az óceán kellős közepén. Olyan nehéz a szívem, hogy időközönként minden nagyobb hullám képes víz alá meríteni.
Ahogy elmerülök a rideg mélységben, testem minden részét eltelíti a reményvesztettség és a kétségbeesés. Becsukom a szemem, és hagyom magam elmerülni a legmélyebb pontig. Át kell éreznem, hogy milyen teljesen elveszettnek lenni. Milyen mikor értelmetlenné válik minden. Milyen egyre lejjebb és lejjebb kerülni.
Fájdalmasan feszítő hiányod is gúnyos parancsot ad ki, hogy ne küzdjek mert nem vagyok elég erős hozzá. Meg akar győzni arról, hogy nélküled nem tudok visszaúszni a víz tetejére. Mintha szándékosan csatolnál rám plusz láncokat, amivel úgy irányíthatsz, ahogy kedved tartja. Titokban még naivan mindig arra vágynék, hogy megments és kihúzz. De tudom, nem vennéd a fáradtságot, hogy hajóba szállj, és beevezz értem. Számodra könnyebb megoldás a távolból irányítani. Teljesen lerántottál az óceán fenekére. Azt az időt, amit én lent vergődve töltök, te már más irányba terelve kormányzod. Mégis kettőnk közül engem kínoz a bűntudat, hogy túl korán akarom feladni, és túl korai az, hogy megszabaduljak a körbeölelő tehertől.
Úgy megbabonáztál, hogy a legsötétebb pillanatomban is csak te lebegsz a szemem előtt. Egy óriási fátyol van előttem, mintha rajtad kívül más nem létezne. Csak téged látlak. Azaz egy pillanat teljesen belém égett, amikor kézen fogva vesztünk el a város fényeibe. Amit ironikus módon kioltottál, és teljes homályba borítottál. Realizálnom kell, hogy vajon pár boldog pillanat megér-e ennyi szenvedést? Azt, hogy akiben tényleg őszinte szeretet él, megjáratja-e veled a poklok poklát. Nem találok mentségedre egy magyarázható indokot sem. A legfájdalmasabb felismerés az, hogy csődöt mondtam én is. Annyira szerettelek volna őszintén boldoggá tenni, és a mindeneddé válni. Azt hittem, képes leszek minden rezdülésed felvenni. De sajnos, igaz a mondás, hogy egy pillangó csapás képes lavinát indítani. Ahol nincs tökéletes együttműködés és harmónia két lélek között, egy porszem is ártani tud.
Velünk is ez történt. Beférkőzött közénk. Eleinte látszólag nem tűnt veszélyesnek, de porszemre porszem telepedett. Végül az apró porszemből egy óriási kő meszesedett össze. Amit már legyőzhetetlennek éltünk meg. Egyszer majd biztos hálásan megköszönöm, hogy kisodortál a komfort zónámból, és új érzéseket mutattál meg. Általad megtapasztalhattam, milyen borzalmasan fárasztó az érzelmi végletek között ingázni. Próbálom a lelkemben levő háborgást csitítani és elfogadni, megértetni magammal, hogy ennyi közös időt kaptunk a sorstól. Addig is becsomagolom az összes emlékünket egy kis dobozba, és elrejtem az óceán fenekén. Viszont indulnom kell, túl sokat időztem ide lent. Rá kell jönnöm, hogy a perceim nekem is fogynak, és hiába várok, te már sosem fogsz megérkezni. Erőt kell gyűjtenem, mert ha most nem kezdek el felúszni, akkor örökre itt ragadok. Egy kis pislákoló fény a víz felszínéről megcsillan, és reményteli erőt ad.
Nagyon nehéz elindulni, de minél feljebb kerülök, annál könnyebbé válik. Tudom, hogy helyetted az idő fog megmenteni és rendbe tenni mindent. A célba érkezés előtt utoljára felteszek magamnak egy kérdést.. Hogy történhet az, hogy akiért megfulladnál, annak még ez is kevés? De már nem számít. Most már feljutottam, ismét kapok levegőt. Már lebegek egy helyben, és az áramlat mindig kicsit lök rajtam. Félek, hogy hova fog sodorni. Fogalmam sincs, hogy végül hol kötök majd ki, csak azt tudom, hogy nélküled kell eljutnom oda. A tanulságot leszűrtem a történetünkből. Azért zuhanunk a mélybe, hogy megtanuljunk kimászni belőle.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez