Vánszorgok már a célom felé
Az élet olyan, mint egy társasjáték. Néha ott vannak a jutalmak, olykor rálépünk egy-egy csapdára, de az is előfordul, hogy nagyokat ugrunk előre a céljaink felé, de ugyanilyen eséllyel vissza is vethet a fene nagy igyekvés.
Kisiskolásként, majd gimnazista kamaszként a felnőttek óvó világa vett körül. Egy biztonságos rendszer ölelt a keblére. Olyan egyértelműnek tűntek a lépések, a világ rendje amolyan kiszámítható bizarr hálónak tűnt. A hálót az okos, bölcs felnőttek alkották. Most, felnőve nem érzem, hogy háló tudnék lenni. Nem látom át, hogyan kellene terelgetnem a saját életem, hogy elégedett legyek. Igazából már azt sem tudom, hogy a célig, milyen úton menjek. Mintha szúrós szemmel bámulna minden játékos, és csak arra várnának, hogy elbukjak, lemaradjak.
Ez az élet, amolyan furfangos társasjáték. Nem olyan szórakoztató, mint amilyennek gyerekként véltem. Óriásinak tűnik a játékmező, de ez is csak csalafinta álnokság, mert aprócska. Határai vannak, amelyeket gyakran a félelmeink építenek egyre magasabbra. Látom, hogy vannak, akik csalnak. Többet lépnek, mint ahányat dobtak. Pontosan kikerülve az akadályokat, helyette a nyeremény pontokra lépnek. És vigyorognak álnokul, meglepődést színlelnek, amikor elsőként érnek a célba. Végül felállnak a leharcolt játéktáblától, és élvezik a győzelmet.
De mi van, ha valaki nem kedveli a szabálytalankodókat? Mi van, ha berohanok a célba, és visszarángatom a csalókat? Mi van, ha a szemükbe mondom, hogy hazugok és csalók? Legalább csak ennyit, hogy ne ringassák magukat abba a hitbe, hogy nem láttam a szabálytalan lépéseket! Hogy tudom, érdemtelenül csücsülnek a megszerzett nyereményen! De kinek van ehhez ereje? Mit érnék vele? Dühítő a helyzet, és az iskolában nem tanultuk meg, milyen módon is kezeljük helyesen az ilyen eseteket.
Hogyan kell elengedni a sérelmeket? A jövőbe kell tekinteni, tervezni, s közben megélni a jelent. Jó, jó, de ha dühít, ha bánt, hogy olyan aljasan elbánt velem? Akkor hogyan tervezzek, miközben pontosan a jól kidolgozott tervembe rondított bele? Hogyan éljem meg a jelen adta pillanatokat, ha közben szétroncsolja a lelkemet az ocsmány igazságtalanság? Látták mások is, hogy csalt, hogy átlépte az akadályokat, hogy érdemtelenül lépett a nyereménymezőre! De miért nem foglalkozik vele senki? Miért engedjük, hogy minden ebben a mederben haladjon?
Miért, miért, miért!? Ha újra küzdeni kezdek, mi arra a garancia, hogy ismét nem lök félre egy bugris öntelt hólyag?
Értem, tudom. Azért kell küzdenem, mert a mélabúba süppedve csak értelmetlenül vész el az életem. S mert az élet örök küzdelem, és nem vagyok egyedül. Most egy kicsit beálltam a reménytelenek sorába, de már nézem, hogyan is juthatnék el az elégedettek csapatába.
Szabályosan lépkedve vánszorgok már a célom felé.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez