Vallani akarok neked
Vallani akarok neked. Vallhatok neked? Ígérem szép lesz, olyan, amilyet szeretsz. Lehet, hogy egyelőre csak így merem. De úgysem ez a lényeg. Szeretném megörökíteni neked azt a darabot belőlem, aki izgatott. Aki a szívében játszik a gondolattal, hogy egy masnira kötött kulcs várja – kulcs a szívedhez, az életedhez, a közös életünkbe. Fruska vagyok, érzem. Szeretem ezt. Boldog vagyok tőle.
Boldog, mert ez egyszer nem érdekel, hogy mi a valóság – ha az esetleg más. Most nem tördelem a kezem idegesen. Pattogok egy helyben, a szívem ki-be ugrál a helyéről, s, mindig hozzád vándorol el. Szüntelen álomvilágban vagyok most, jó helyen. Úgy érzem bízok, hiszek, odaadom magam a lehetőségnek. Most nincs bennem kérdőjel.
Aranyos vagyok, tényleg. Felelőtlen, gond nélküli, szabados. Nem nyomnak a gondok. Úgy lettem szabad, hogy arra nagyon nincsenek is szavak. Egyszerre csak érzem, hogy én vagyok a döntésed – bőven azelőtt, mielőtt azt kifejeznéd nekem. S, ne hidd, hogy nekem ez olyan könnyen megy.
Ne gondold - bár hiszem, hogy engem ismerve nem is nagyon gondolod – hogy, nekem ez ösztönömből jönne. Éppen ellenkezőleg. Engem arra tanítottak mindig, hogy kételkedjek, s legyek résen. Arra tudattalan, hogy ha valami rendben megy, az sokáig úgy biztosan nem marad. Egyrészről kaptam a velejéig mártír, áldozattá váló passzivat, mi több, tehetetlent, másik részről a kontrollmániás túlélő, sajnos érzelemmentes aktívat. Ezt hozom a csomagomban.
Persze hozok még mást, ezer árnyalatnyi színt és ízt egyszerre, s mint tudod, egy ideje sok-sok életemhez, tapasztalatomhoz hozzáférek. Abból, ami voltam, s aki vagyok, nem nagyon varázsoltam kirobbanó újdonságot. A könnyedség, így vagy úgy, de lazán sétált el mindig mellettem, hiába nyújtottam a kezem, kértem, fogja meg. Mindig csak darabos voltam, vagy éppen túlontúl folyó, de könnyed, selymes vagy lebegő, nem nagyon.
Most mégis felhőn ülök, mint egy kisangyal, s ehhez nem kellett elhagynom a talajt. Egyik percről a másikra, a teljes bizalmatlanságból, a forrongó kételyből fordultam ide, a dolog napos, holdas oldalára, ahol mosolyognak rám a csillagok. Nem gyötör semmi, semmilyen kényszer, semmilyen ború a fejem felett. Sosem gondoltam, hogy az út, egyszercsak ide vezet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez