Szöul igazi metropolisz, Dél-Korea száguldóan fejlődő központja. Hihetetlen, hogy ez a modern főváros csak mintegy 50 kilométerre fekszik a világ legbrutálisabb totalitárius államától, Észak-Koreától. A két országot, vagy inkább a két világot az úgynevezett demilitarizált övezet (DMZ) választja el, mely neve ellenére a Föld katonailag legjobban őrzött területe. Belépés csak saját felelősségre!

A közelmúltban Szöulban jártam, és szerencsémre volt időm és lehetőségem is arra, hogy befizessek egy úgynevezett DMZ túrára. Ez egy félnapos kirándulás, amely a két Koreát elválasztó akna- és szögesdrót mező szélére viszi el a történelemre kíváncsi turistát. Őszintén mondhatom, hátborzongató élmény volt.

A XXI. századot elhagyva

Az utazási iroda busza óraműpontossággal érkezik, a fiatal idegenvezető hölgy kedvesen az ülésbe tessékel. Körülbelül egy óra, amíg kijutunk Szöulból és még fél, mire a zónához érünk. Közben folyamatosan mesél, sok tanulságos dolgot megtudhatunk tőle a mai dél-koreai életről, és persze a koreai háborúról. Mielőtt megismernénk a részleteket, nézzük, hova is tartunk, mi is pontosan ez a demilitarizált zóna?

A II. világháború végeztével a japán megszállók közel ötven év után elhagyták Koreát. A nagyhatalmak megállapodása nyomán északon a Szovjetunió, délen az amerikaiak ellenőrizték az országot, mely így két táborra szakadt: az egyik a szocialista, illetve inkább kommunista eszméket kívánt az országban megvalósítani, a másik a demokratikus, többszereplős piacgazdaságot akarta választani. A nagyhatalmak által is segített – vagy épp irányított – pártok, csoportok ütközése minden idők egyik legsúlyosabb polgárháborújához, a koreai háborúhoz vezetett, melynek több mint ötmillió áldozata volt. Bár 1953-ban aláírták a fegyverszünetet, mely véget vetett a harcoknak, békeszerződés azonban azóta sincs. A két Korea több mint 50 évvel később is háborúban áll, melyben jogilag csak felfüggesztették az öldöklést. Így katonák milliói állomásoznak a helytelenül demilitarizált zónának (DMZ) nevezett területen, a 38. szélességi fok mentén.

Újraegyesítés vagy drótkerítés?

Ahogy elhagyjuk Szöult, az autópálya mellett máris feltűnnek a szögesdrótkerítések, az őrtornyok, a gépfegyverállások. Idegenvezetőnk megállás nélkül mesél, először a déliek életéről ismerünk meg érdekes tényeket, persze közben mindig kitér az északi viszonyokra is. Fanyar humorral és némi lenézéssel beszél Észak-Koreáról és a diktatórikus rendszerről. Megtudjuk, hogy Szöul és a déli rész fejlődésének az oktatás a kulcsa. A gimnazisták szinte bent laknak az iskolában, a tanítás reggel kilenckor kezdődik és délután ötig tart, de még a vacsorát is itt kapják, és a diákok este tíz és tizenegy között érnek csak haza. Egy dél-koreai mondás szerint, ha egyetemre vágysz, a középiskolában érd be négy óra alvással. Az is kiderül, hogy a két éves katonai szolgálat kötelező, a hadsereg fenntartása létfontosságú az állandó északi fenyegetettség miatt. Ahogy a hölgy fogalmaz: „Nekünk nincs Al-Kaida, vagy Isis, de folyamatosan van Észak-Korea”. Elmondja ugyanakkor, hogy a déli fiatalok már nem igazán hisznek az újraegyesítésben, jobban mondva inkább nem is akarják már azt. Az északiakat agymosottaknak tartják, ami az észak-koreai viszonyokat kicsit jobban ismerve nem is olyan meglepő.

Közben egyre közelebb érünk a zónához, ami két-két kilométerre terül el mindkét oldalon. Bár elvileg ez egy katonamentes övezet, mindkét oldalon itt a legnagyobb a katonai készültség. Később az egyik dél-koreai katonától megtudom, hogy a nem kis létszámú dél-koreai hadsereg több mint 40 százaléka itt állomásozik, állandó elsőfokú készültségben, noha a koreai háború már 63 éve befejeződött.

Invázió a föld alatt

Első megállónk a két Koreát elválasztó híd lesz, a híres "Vissza nem térés hídja" ahol egykoron a fogolycseréket bonyolították, és amely még egy James Bond filmben is szerepelt, szintén egy csere kapcsán. Az elnevezés azért ragadt az átkelőre, mert a háború után az északi hadifoglyoknak felajánlották délen, hogy hazatérhetnek, vagy maradhatnak, de ha egyszer átkeltek a hídon, többé már nem jöhetnek vissza...

Elhagyjuk az autópályát és a zóna határához érünk, ahol egy komoly katonai kordonon haladunk át, majd jön az útlevél ellenőrzés. Ezután lépünk be az övezetbe. És bármilyen meglepő, itt is van élet, sőt! Az összesen körülbelül 992 négyzetkilométernyi területen – a korlátozott látogathatóságnak köszönhetően – az élővilága szinte érintetlen, számos védett állat- és növényfaj megtalálható itt. A zónában termesztett alapanyagok Korea-szerte híresek, hiszen itt hatvan éve nincsenek környezetszennyezésnek kitéve. A DMZ szélén épp egy Ginseng fesztivál zajlik, buszunk lassan halad a dugó miatt.

A következő megálló az úgynevezett kettes alagút. A fegyverszünet után az északiak nem hagytak fel Dél-Korea lerohanásának tervével, a demilitarizált zóna alatt titokban alagutakat kezdtek fúrni. Azt, hogy az alagutak meddig tartottak volna, pontosan nem lehet tudni – Szöul ugyebár 50 kilométer innen – de az biztos, hogy ezeken keresztül akarták a katonákat átjuttatni. Összesen négy alagutat találtak különböző időpontokban, legalábbis ennyit hoztak nyilvánosságra. Állítólag egy elfogott északi kém információi alapján kezdték el keresni a járatokat, lefúrtak véletlenszerűen a földbe, majd vizet eresztettek bele, és ahol nem állt meg egy idő után a csobogás, azaz ahol elfolyt, ott volt az alagút. Odalent dinamit rudakat is találtak, az északiak szükség esetén ezzel robbanthatták végig az alagutat. Ma természetesen csak a déli oldalról látogatható az alagút, mely 70 méterrel a föld alatt húzódik.

Mielőtt lemegyünk, sárga sisakot kapuk, a fényképezőket, telefonokat egy kis szekrényben kell hagyjuk, itt tilos fotózni. Hosszú hűvös út vezet a mélybe, izzadt katonák, majd pihegő turisták jönnek szembe. Lent még több száz métert gyalogolhatunk, a fejünk sokszor súrolja a mennyezetet. Kis lámpák világítanak, néhány helyen dinamit rudak helyét látni, majd egy tábla jelzi, hogy meddig jutottak el az északiak, végül egy vasajtó zárja el az utat. E mögött, a másik oldalon 170 méterre már Észak-Korea van, de állítólag közben még két lezárt kapu is elválasztja a föld alatti világokat. Furcsa érzés ilyen közel kerülni a világ legdiktatórikusabb államához, s bizony a végén jól esik feljönni a felszínre, nem mintha itt nagyobb biztonságban lennénk.

A szögesdróton túl

A következő állomás a kilátó, ahonnan átlátni az északi oldalra. Útközben még sok részletet megtudhatunk a diktatúráról. A totális személyi kultuszban élő ország két egykori "nagy vezetője" Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il szobrai minden városban megtalálhatók. Sőt minden észak-koreai család hálószobájában ki kell függeszteni a két vezér portréját, amit rajtaütésszerűen ellenőriznek. Ha valakinél porosak a képek, az egész család munkatáborba kerülhet. A gyerekek írni és olvasni is a két vezérről szóló heroikus mesékből tanulnak meg, minden ifjú közelről tanulmányozza Kim Ir Szen életét, és a róla írt szövegeket olvastatják velük. Énekórán "hazafias" dalokat énekelnek.

A férfiaknak 18 éves kortól kötelező a katonai szolgálat, és 10 évig tart! Bár a kommunizmus állítólag az egyenlőségen alapul, itt egy, a feudális rendszernél is durvább kasztrendszer alakult ki. Ez az úgynevezett szongbun-rendszer amely három fő kategóriába és több mint ötven alkategóriába sorolja az állampolgárokat. A szongbun-rendszer alapján választhat magának valaki lakhelyet, foglalkozást, részesülhet egészségügyi ellátásban, ez alapján állapítják meg, hogy milyen és mekkora büntetés szabható ki rá és mennyi élelmiszerhez, fejadaghoz juthat. A kategóriák alapján általános a diszkrimináció az országban, a felsőbb csoportok gyerekeit arra tanítják, hogy ne álljanak szóba "alacsonyabb rendűekkel". A három alapkategóriába aszerint kerülnek az emberek, hogy miként viselkedtek a japán megszállókkal, illetve, hogy például a családjuk korábban mennyire volt vallásos. Csak a megbízhatóak részesülnek azokból a javakból, ami a többség számára soha sem elérhetőek. A legalsó kategóriába a korábbi gyárosok, a feltételezett kémek, a katolikusok és a buddhisták tartoznak. Úgy tartják, minél magasabb szongbunja van valakinek, annál közelebb áll az uralkodó Kim családhoz. A Japánból vagy Dél-Koreából betelepülteket – kiemelt megfigyelés mellett – szintén a legalsó kategóriákba osztják be, és csak a nagyobb városoktól távol igényelhetnek lakhelyet. Az országban utazni csak engedéllyel lehet, azt elhagyni pedig tilos. Idegenvezetőnk elmondása szerint az elmúlt 10 évben mindössze 2000 menekült szökött át délre, Kínán keresztül, de nagy részük nem bírt ott élni és kivándorolt. Akit szökés közben elkapnak vagy kivégzik, vagy munkatáborba kerül.

Zeneszó az őrtornyok közt

Az országban élelmiszer-jegyrendszer van, de sokan így is az éhezés küszöbén tengődnek, az ENSZ adatai szerint 2012-ben több mint 10 ezer ember halt meg így az országban. Az új vezető Kim Dzsong Un Svájcban tanult, mégis iszonyatos kegyetlenséggel folytatja a terrort. Pedig sokan tőle várták az enyhülést, vagy akár az újraegyesítés esélyét. Nyolc hónappal ezelőtt az északi oldalon lévő Ghesong ipari övezetben még dél-koreai cégek adtak munkát 30-40 000 északinak, ám ma az ipari terület üresen kong, a legutóbbi kísérleti atomrobbantások óta ismét pattanásig feszült lett a viszony a két ország között. Erre az ipari zónára és a mellette lévő északi termőföldekre látunk rá abból a kilátóból, ami egy domb tetején épp észak-koreai magaslatokkal átellenben fekszik. Állok a teraszon és a másik oldalt fürkészem. Minden kihalt, csak a földeken látok néhány embert, akik talán épp hazafelé készülődnek. Szemben a távolban egy óriási zászlórúdon az észak-koreai zászlót lengeti a szél. És ez a szél észak-koreai mozgalmi dalokat hoz felénk. Igen, a szemközti dombon lévő nagy hangszórókból szól a zene és a dal. A közelben álló katonát kérdezem, hogy ez a zene egész nap szól-e? Igen, sőt éjjel is, jön a válasz. És miért, kérdem? Hogy elnyomja a miénket… Idilli kép egy kettészakadt országot szétválasztó határon.

És hogy még abszurdabb legyen a helyzet, az utolsó megállónk a Dorasan vasútállomás, egy ultramodern épület, a szöuli Incheon reptér kicsinyített mása, ahová Szöulból érkezik a vonat. Amíg a másik oldalon lévő ipari park működött, a munkások ezt használták, ám ma teljesen kihalt. De egy felirat megmutatja, hogy melyik az a vágány, ahol a Phenjanba tartó vonatra szállhatnánk fel. Ha egyszer újra egyesülne a két Korea, ezzel a vonattal Szöultól akár Budapestig is elzötyöghetnénk. Vajon megérjük még ezt?

Szöveg és fotók: Dr. Almásy Gyula

• dr almásy gyula korea utazás wjmstyle

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!