Tóth Vera: Terror anyák, szegény apák

Számtalanszor szidjuk a férfiakat, hogy mennyire gyarló gazemberek, hazudnak, verik az asszonyt, tékozlóak, szédelegnek jobbra-balra, de arról szinte soha nem esik szó, mikor a feleség teszi ugyanezt, mikor az anyapártiságot kihasználva törnek rá a férfi életére. Kinek nem inge... Tudjátok...

Manapság már a nők sem nagyon javítják meg kapcsolataikat. Ha elhasználódott, ha kifacsartak belőle mindent, akkor ki lehet dobni társukat, mint a szemetet, és keresni egy új, friss, pénzes húst, csak ne kelljen dolgozni. Ma már szinte felelősségérzet nélkül át lehet gázolni a másikon, következmények nélkül lehet kitiporni a másik lelkét, mert a válóperben a törvény általában a nőt védi, úgy is több jut majd arra az oldalra. Bosszúból, önös érdektől vezérelve szednek el a férjtől annyi pénzt, amennyit csak lehet, és fognak rá mindent, rágalmazzák, saját hibáikat palástolva. Eközben mindent megengednek maguknak ezek a nők. Zaklatnak, minősíthetetlen hangnemben beszélnek s írnak üzeneteket férjüknek. Az igazságtalanság bajnokai.

Ők azok, akik a házasságuk előtt szépen elképzelték magukat habos-babos ruhában az oltár előtt, ahol később kimondták a boldogító igent, aztán elképzelték magukat a pelenkareklámokban szereplő, puha bébipopsit simogató, simaarcú, selyeminges, csodabőrű, fonotthajú, gondtalan anya szerepében, hogy majd ők is ilyenek lesznek, aztán mikor bevállalták az első gyermeküket, nagyon hamar kiderült, hogy ez a rózsaszín világ nem is létezik, hogy hercegük a lóháton elfárad estére, hogy a gyereknek megint tele van a pelenkája, és a selyeminget már rég idő sincs kimosni. Eloszlik az illatfelhő, és felszínre tör a (számukra) rút igazság: a valóság a fantáziáknál sokkal keserűbb és fájdalmasabb (számukra). Ekkor a női agy hitchcocki kombinációkat, összeesküvés-elméleteket gyárt, melyben a fantáziaképek valóssá válnak, a valóság pedig eltűnik a messzeségben. A férfi pedig az egykor megismert üde, derűs lányt elveszti, és azt érzi, összeesküdtek ellene a fentiek. Vádolják őt mindennel: félrelépéssel, önzőséggel, figyelmetlenséggel, felelőtlenséggel, a puszta jelenléte is zavaróvá válik az asszony számára, és a szenvedélyes együttlétekre is csak álmaiban számíthat. Az egykori cukimuki nyuszi-maci egy rohadt disznóvá válik.

Aztán eljön a válás ideje több lépésben... Jön az elköltözés, a „mindent megpróbáltam” utáni állapot, mikor a közös gyereket, gyerekeket csak fényképről láthatja a férj, aki egy önmagából kifordult emberrel próbál kompromisszumot kötni a gyerektartásról, a láthatásról. Minden mozdulatra ki van élezve a nő, zaklató üzeneteket ír, kérdőre von, parancsolgat, nyeregben érzi magát, mindenben a gyerek a fenyegetés eszköze, az anyós meg az após pedig legszívesebben megölné a férjet, aki a kicsi kis ártatlan lánykájukat bántja, a rohadt szemét disznó, a gyerekkel sem foglalkozik, de a „ringyókra” persze van pénze... Ez is csak nézőpont kérdése, mert valójában nem nehéz ilyen nyomás, stressz mellett hamar új párra lelni a férjnek... Ez az alaptalan vádaskodás és terror ismétlődik újra meg újra... A férfi persze nem mer tenni semmit, nem üt vissza, nem szól vissza, és nem meri mondani senkinek, mert fél, hogy nem láthatja gyermekét, csak minden második hétvégén, fél, hogy olyan gyerektartási díjat dobnak a nyakába, amit nem tud teljesíteni, és rájön, hogy sokkal jobban birtokolják, mint előtte, mikor egymás mellett voltak. Nagyon nagy súly ez, hiszen amellett, hogy a férjnek volt hite a holtomiglan-holtodiglanban, ami nem sikerült, még a legerősebb érzés, a szeretet is átformálódott gyűlöletté, mely mérgezi az így sem rózsás állapotot. A férfi próbálja megérteni az asszonyt, aki a kákán is csomót keres folyamatosan, aztán egy idő után csak végképp elszomorítja, elveszik az energiája, elbizonytalanítja, lelkileg taccsra vágja őt a nő kifordult viselkedése, ami csak fokozódik...

A nők, akik ezt teszik, komoly önértékelési problémával küszködnek, komplexusaik vannak, és a valóságérzetük sincs rendben. Felépítenek maguknak egy igaztalan világot, melyben különböző filmeket néznek az életükről, a kényszerképzetek nagyobb teret kapnak, és már azt is elhiszik, amit hazudnak, és sajnos egy idő után nagyon súlyos dolgokat hazudnak, fantáziálnak, dagasztják magukban a feszültséget, és komplett sztorikat raknak össze társukról. Eközben ők valami miatt feljogosítva érzik magukat arra, hogy félrelépjenek, hogy megtehessenek bármit, olyat is, amivel vádolják a másik felet. Aztán abban a pillanatban, hogy szembesítik őket az igazsággal – akár bizonyítékokkal alátámasztva is – agresszívvé válnak, indulatosak lesznek, és fizikai bántalmazással is élhetnek (ez egy másik blogbejegyzés témája lehet, nehéz téma, mert a férfiak szégyellik, megalázónak tartják, ha az asszony kezet emel rájuk, épp ezért általában nem igazán beszélnek róla senkinek). Ezek a nők a jelent nem ismerik, vagy nem akarják felismerni, mindent az elméjük, az egójuk, a hatalmaskodó énjük diktál. Önzőek és depressziósak, de nincs betegségtudatuk, ami nagy gond, mert a gyermekeik ebben nőnek fel, és szenvedő, kommunikációban visszamaradott, magányos, szociálisan nehezen beilleszkedő, bizonytalan kisgyerekek lehetnek belőlük, akik sehol nem érzik magukat biztonságban, és ezt persze az önző anyák észre sem veszik, mert szerintük náluk minden rendben van. Pedig nagyon nincs rendben semmi, és ha így folytatják, maradandó károkat okozhatnak magukban, és az ő mintájukon felnövő utódaikban is. A gyerekek megmentése érdekében hamar szakemberhez kellene fordulniuk, nem viccelek. Szegényeknek nagyon nagy szenvedés lehet önmagukkal tölteni a napjaikat, mert bizony szenvednek, de nem mindig tudják, hogy saját maguktól, ezért, ha szóba kerül a pszichikai kezelés témája, felháborodnak, agresszívak lesznek, ütnek, vágnak, csapkodnak, hisztériás rohamot kaphatnak, és persze magukat tekintik áldozatnak, és mindenkinek úgy állítják be válásukat, ahogy nekik tetszik, nagy színésznők, és általában mindenki hisz nekik.

Az, hogy hogyan lehet a tudomásukra hozni ezt, az nehezebb ügy. Meg lehet kérni egy megértő, nem részrehajló barátot, hogy beszéljen velük, vagy kommunikálni feléjük normális hangnemben ezt egy vacsora mellett. Meg kell próbálni elásni a csatabárdot, azt éreztetve, hogy így mindenkinek jobb lesz, elfogadtatni a helyzetet, hogy már külön utakon járnak, külön élettel, de amikor kell, segítik egymást bármiben. Ha ez nem megy, akkor mindig a szeretetteljes viselkedés a legjobb út. Ha a férfi felveszi a nő alázó, buta, meggondolatlan, önző, igazságtalan stílusát, akkor könnyen elvesztheti férfiúi méltóságát és erejét. Ez mégjobban elmérgesítheti a helyzetet. Nehéz okosnak lenni, megtalálni az arany középutat, de el kell valahogy engedni a nagyját a rossznak, a gyereket pedig minden körülmény ellenére a legnagyobb szeretetben kell nevelni. Találni egy szerető társat, aki mellettük van a nehéz helyzetekben, akivel mindent ki lehet beszélni, akinél megértésre talál, és hinni, hogy mindenki rálel a számítására. Az élni és élni hagyni elve gyógyírként hathat az exházasok további életére, ami mostantól sajnos 2 külön irányban folytatódik... Sok jót kívánok ezeknek a férjeknek, akik hittek a végtelen szerelemben és a család kötelékében...

Tóth Vera - Lexi

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!