Tóth Vera: Mondd, miért szeretsz te mást...

Szívügyek? Nehéz téma. A mai időkben? Szörnyen nehéz. Félünk beleszeretni valakibe, félünk egy kapcsolattól, a csalódástól, magunktól. Nem merünk megnyílni, magunkat adni, aggódunk, vajon megfelelünk-e majd a másiknak. Félünk elveszíteni bárkit is. Rettegünk a kudarctól, mert sajnos az érzelmek túlzott kifejezése elriaszthatja választottunkat. Az emberek pedig úgy ugrálnak ki a kapcsolatokból, úgy végeznek félmunkát, úgy hagynak befejezetlenül dolgokat, mint a sicc. Nulla felelősségérzet, semmi empátia. Akit meg áltattak, az meg szenved, mint a kutya.

Valaki mégis hisz. Többször megpróbálja, cselekszik, mert eszméletlenül pozitív az életfelfogása, mert bátor, mert elég erős túlélni, bármi legyen is az, mert nyitott az élet tanításaira. Aztán a sokadik pofáraesésnél megtörik, leül, és gondolkodik. Kavarognak benne az érzések. Mit rontott el, miért nem megy egy szintnél tovább ez a pártalálósdi? Persze azért az is benne van a pakliban, hogy kicsit néha túlgondoljuk a dolgokat, de ezzel meg kell birkózni, ez is teher, mivel nem vagyunk biztosak abban, mit szeretne a másik: egyik percben érdeklődő, másik percben közömbös velünk. Ezen igazodjon ki az ember. Nem csoda, ha zöldeket gondolunk.

Eljutottunk oda, hogy már attól is elkábulunk, ha egyáltalán válaszol az illető a levelünkre. Ez természetes lenne, de mi mégis azt mondjuk róla: milyen kedves, hogy válaszolt! Még szép, hogy válaszolt, hiszen elég fura lenne, ha már ott tartanánk, hogy ez olyan különleges dolognak számít. Erről az „alig üzenet”-ről áradozunk napokig, töltekezünk abból a 3 nyamvadt mondatból, pedig igazából semmi sem történt. Majd pár nap múlva kapunk egy kutyás képet és egy smiley-t. Na, attól meg ájuljunk el? És hát sajnos elájulunk. Az igazi szerelem kialakulásában fontos szerepet játszik a figyelem. Ha akar engem, a végsőkig elmegy, mindegy, hogy hogyan! Ebbe belegondolva rögtön azt érezzük, akkor nem is akar igazán, mert úgy tűnik, neki mindegy, hogy találkozunk-e, vagy sem, mindegy, hogy írok-e neki, vagy sem. De akkor miért érezteti velem néha, hogy fontos vagyok? Talán talonban tart? Nyomasztó. Ennek a nemtörődömségnek a következtében az az érzés alakulhat ki, hogy nem vagyok annyira érdekes, hogy nem vagyok eléggé figyelemfelkeltő, annyira elveheti az önbizalmunkat, hogy napokig lógó orral mászkálunk, és azt sem tudjuk, merre legyen az előre.

Ez nem egészséges. Nagyon szívszaggató, de erősnek kell lenni. Egyébként nagyon sok oka lehet annak, miért nem kap az ember kellő mennyiségű figyelmet a másik oldalról. Meg kell tanulni méltósággal szenvedni, meg kell tanulni kitartani. Nagyon, nagyon nehéz, de azt hiszem, ezekből a jelekből rá lehet jönni, hogy a jelenlegi tudatszintünk „nagy Ő”-je még nem érkezett meg. A szeretetet addig máshol kell keresni: a barátoknál, a testvérnél, a szülőknél. Persze nem ugyanolyan, de a pokoli percekben segíthetnek, és felállíthatnak a pocsolyából. Aztán mikor meglátjuk mással a jelöltünket, az hidegzuhanyként érhet. Igazságtalannak érezzük az élettől. A Féltékenység-méreg című írásomban sok kérdésre lehet megtalálni a választ ezzel kapcsolatban. A kudarcérzéssel vegyített féltékenység a legrosszabb, mert bénít. Semmiképp nem vagyunk kevesebbek, mint azok, akiket választanak helyettünk, ezt tudomásul kell venni. Hiszen nem is helyettünk választottak, csak nem minket. Ezt nem szabad így felfogni. A fiú részéről pedig nem volt jó az eljárás? Nem kezelte szépen, egyenesen a dolgot? Nem szólt, hogy már nem kellünk neki? Igen, ez a csúnya igazság. Mi meg ott állunk, leforrázva.

Tombolni most joggal lehet. A világ tele van igazságtalanságokkal. Könnyen „teszünk” a másik fejére mi is. Valljuk csak be, hogy legalább egyszer mi is megcsináltuk ezt a másikkal, és valószínűleg ő is ugyanúgy szenvedett. A választottunk a tükrünk. Ha úgy alakul, hogy nem jön össze, akkor még nem is voltunk teljesen készek egy kapcsolatra, vagy ha igen, akkor nem ő a társunk! Nem jöhet össze mindig, lehet, hogy jobb is, mert még mindig meg kell tanulnunk valamit, és ha majd rájövünk a hibákra, felismerjük az élet nagy tanításait, akkor bizony ránk talál Ő, akinek mi leszünk a szíve választottja. Ehhez meg kell tanulnunk elengedni, időben belátni és méltósággal tűrni!

Tóth Vera - Lexi

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!