Tök mindegy milyen, csak kapcsolat legyen?
Néha az az érzésem, hogy a társadalom többségének nem számít, hogy milyen kapcsolatban van benne, csak az a lényeg, hogy kapcsolatban legyen, mert a szingliség érthetetlen és fura. Mintha akkor válnánk létjogosult személlyé, vagy onnantól kezdve kerülnénk rá a létező személyek térképére, miután kapcsolatba kerültünk x-szel, és akkor válik biztosra a helyünk ezen a térképen, amint megházasodunk és gyerekünk lesz. Mintha egy párkapcsolati viszony kéne ahhoz, hogy a személyes létezésünk valódi legyen. Mintha azzal tudnánk csak bebizonyítani az értékességünket, ha családot alapítunk.
Általában az emberek nem tudnak mit kezdeni az egyedülléttel, és már-már egyből negatívan élik meg: szoronganak tőle, kevesebbnek érzik magukat azoknál, akik párkapcsolatban élnek. Ha egy beszélgetés kapcsán felmerül az a kérdés, hogy van-e barátunk/barátnőnk, és ha a válasz igen, akkor látszólag mindenki megnyugszik, viszont, ha a válasz „most nem”, vagy „nem is tudom”, akkor jönnek a sajnálkozó pillantások és/vagy az érthetetlen tekintetek, hogy vajon hogyan lehetséges ez, esetleg a kínos pár másodperces csendek, vagy épp a gyors témaelterelések.
Úgy teszünk néha, mintha az ember fő lényege a szerelem-, és a lelki társ megtalálása lenne, s aki ezt a szintet nem hozza, azzal biztos probléma van és defektes. De nem, nem defektes. Még csak nem is kimondottan karrierizmusról van szó, egyszerűen csak van, aki jól érzi magát a bőrében akkor is, amikor egyedül van, amikor önmaga lehet, és nem keresi foggal-körömmel a másik felét, mert tisztában van azzal, hogy attól is Valaki, ha éppen nincs senkije. Mintha az ember bűnt követne el azzal, hogy nincs párja, nincs szerelme, nincs házassága, nincs gyereke, és ne adj Isten, jelenleg nem is szeretne, mert jól el van, sőt, még elégedett is a jelenével. Hogyan lehetséges ez? Milyen személyiség az, aki elégedett azzal, hogy egyedül van? Milyen ember az, akinek nem luxus az én-idő, aki időt fordít arra, hogy önmagával tényleg valódi és őszinte legyen a kapcsolata? Milyen ember az, aki nem szenved attól, hogy kilépett egy kapcsolatból, és ráadásul nem törekszik arra mindenáron, hogy egy újabb párkapcsolata legyen? Mintha a függetlenség káros lenne, és érdekes, ugye? A függetlenség szót inkább már javarészt a szinglikre mondják. Vajon mikor lett ennyire háttérbe szorítva az önismeret? Mikor lett luxuscikk az én-idő?
• Mikor választottad utoljára olyan igazán magadat egy másik ember helyett?
• Mikor mondtál utoljára nemet arra, amire tényleg nemet szerettél volna mondani, de szorongtál azért, hogy nehogy megbántsd ezzel a másikat?
• Szerinted, mi az a tulajdonság, mi az a feladat, amire jelenleg fókuszálnod kell ahhoz, hogy fejlődni tudj?
• Kivel beszéled meg általában a feljövő gondolataidat, problémáidat, fel-felbukkanó traumákat? A pároddal, a családoddal, a legjobb barátoddal, idegenekkel, vagy saját magaddal?
Amikor megkérdezünk olyanokat, akik nem értik az egyedüllét és a szingliség és a „nem szeretnék még gyereket” kifejezéseket, hogy vajon szerintük miért jó kapcsolatban lenni, akkor az első három válaszban biztosan szerepelne az, hogy „nem tudom, de hát végül is, az ember társaslény, nem? Mindenki vágyik arra, hogy szeretve legyen, és hogy viszont szeressen.” A legtöbb válasz klisékkel tarkított magyarázatok lennének, amik igazak, de nem valódi válaszok. Nem az adott személy belső énje beszélne őszintén, hanem valaki, aki tudat alatt próbál megfelelni annak, amiben nevelkedett vagy ami még mindig körül veszi. Azok a válaszok lennének, amik megragadtak a fejében, a „normalitás” címszó alatt.
Minden embernek, kivétel nélkül, más fogalma van a bántalmazott, a mérgező és az egészséges kapcsolatokról. Ebből kiindulva, mindenkinek van, és mindig is lesz véleménye ezekről. Van,amikor az emberlánya saját magát szeretné meggyőzni, hogy az ő kapcsolata nem mérgező-, és nem is bántalmazott, csak éppen egy rossz szakaszban vannak jelenleg. Mindig lesznek magyarázatok és mentségek ahelyett, hogy szembe merjünk nézni a valósággal. Van, aki felhúz egy falat, és kiáll amellett, hogy nem könnyű, de mégsem adná semmi pénzért a párkapcsolatát/házasságát akkor se, ha ezért mindenki hátat is fordít neki. Minden ember képes arra, hogy tisztában legyen azzal, hogy neki személy szerint mi működik, és mi az, ami már árt. De az, hogy tegyél is azért, ami már ártalmas neked, először a félelmet, a szorongást, vagyis először a saját magad által felállított démonjaiddal kell szembenézned. El kell jutnod arra a pontra, amikor már tisztában vagy a saját erőddel: hogy a szerelem az nem azt jelenti, hogy mindent áthidalsz, és gyáva lennél, ha egyszer csak felállnál és kilépnél abból az adott kapcsolatból. A szerelem nem bocsát meg mindent, ez nem Csipkerózsika története.
Jobban elviseljük a társas magányt a szingliségnél?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez