Két hatalmas tehetségű magyar színész, és az ő még ennél is monumentálisabb szerelmük. Éppen annyira voltak oda egymásért, mint amennyire nem bírták ki egymással. Ruttkai Éva 89 évvel ezelőtt, 1927. december 31-én született Budapesten, élete szerelme, Latinovits Zoltán pedig négy esztendővel volt fiatalabb nála. Az ő szerelmükre emlékezünk most Latinovits levelein, és Ruttkai vallomásian keresztül a színésznő születési évfordulója alkalmából.

„Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság... ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.” - Ruttkai Éva

1966. 07. 21. – Latinovits ezt írta Évának

„Gyönyörűm, kis szívem, boldogságom, végre megkaptam azt a leveledet, amire vártam, – persze jobb lett volna mindent előbb, józan őszinte komolysággal megbeszélni. Mert természetellenes és lehetetlen helyzetemben ez a józan komolyság szükséges. Most már mindegy.

Nagyon szép levelet írtál, talán a legszebbet, amit valaha kaptam tőled. Boldoggá tettél megint az egyszer, bár sokat gyötröm magam az elátkozott város miatt. (Szeged.) Nyilván ez is jó valamire. Remélem, legalább Neked jó lesz valamire, nekem borzalmas, mind Gyula, mind Szeged. De Te mindig „csinn”-be viszed a labdát, ha szabad most már footballkifejezéssel élnem. Csak azt kell megértened, hogy én hiszek a te becsületedben, tisztaságodban – viszont féltékenységek becstelenségében is hiszek. Tehát G. úr (Gábor Miklós – a szerk.) ízléstelen becstelensége undorít el, aki Szegeden mindig eljátssza a martyr szerelmes családfőt. Ez sajnos idegesítően hamis és raffinált – következésképp becstelen; mint a színjátszása; mint az élete. Hát ezért voltak a lófaszok.

Mehetett volna vonattal. Csak téged mindenbe bele lehet vinni, hogy kénytelen legyél nekem hazudni. – Ennyit erről. Eddig Békéscsabán laktam és próbáltam, tegnap este jöttem át Gyulára lakni, és most már csak itt vannak próbák. Stefanik elrémít a színjátszástól. Mindegy, le kell nyelni még ezt az 5 napot. Több is veszett Mohácsnál. Mára sikerült részben kirekednem, Gyulai Ibusz-szobám nagyon jó, ma végre aludtam vagy 11-12 órát, mert a békéscsabai hőségben és zajban sokat szenvedtem. – Remélem, Kovács Jancsi átadta a levelemet.

Jó lenne, ha át tudnál jönni 24. után! Pihenj sokat, vigyázz a lábadra, az egészséged többet ér Szegednél és az egész barom ünnepi játékoknál. Én a magad teremtette helyzet miatt nem mehetek Szegedre, és ezért nem is akarok odamenni. Remélem ez lesz az utolsó ilyen szituáció életünkben!? Drága mindenem, kimondhatatlanul várlak és szeretlek. Kívánlak, vágylak. Kérlek ne mutogasd sokat rossz fürdőruháidban a melledet! Mert egyszer tényleg én öllek meg! Gondolatban most végigtapadok rajtad, nyári verejtékünkön, röpülni akarok veled, túl mindenen, túl rohadt életünkön és rohadt társadalmunkon.

Az élet szép, Neked hiába magyarázom, Tőled tudom. Strandon ülök egy elhagyott asztalnál, ugyanaz a nap süt rám, mint rád Szegeden és az égető csókú és tűzforró szerelmű tűhegyes napsugarakban én ölellek, én csókollak, én akarlak égetni. A nappal üzeni a föld, hogy kívánja ráborulj. Rámborítsd lányos lágyságod és férfiszenvedélyed.

Szeretlek jobban, mint az első perc csodálatában, 6 éve Miskolcon. Jobban csodálkozom, magadon-magamon, életünkön és a szép boldogságon, mint szerelmünk harmadik percében a vonaton. Szerelmem erősebb, mint az elmúlt hat év nyoma, terhe – és ha rádfekszem könnyebb a világ a sugárzó égnél, mikor felhőivel és kékségével ránktelepszik. Szerelmünk a világ. És én úgy látom a világot, amilyen a szerelmünk. Emlékezzél! És átlátod, én átölellek, és most én is megbocsátok Neked mindent, mint ahogy Isten nekem is megbocsátja, ha bántlak."

1975. júliusában pedig ezt:

„Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.

Egyedül vagyok.

Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.

Szemes a régi. Az emberek idegenek.

Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk.

Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben keveset látogattad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.

Nyaralás nincs. alvás is csak altatóval. nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újra szüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk, levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.

Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.

Ha van még idő.

Zoltán”

• kultúra latinovits zoltán magyar színjátszás ruttkai éva

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!