Tényszerűség a kapcsolatokban
Az emberek mindig másmilyeneknek látszanak, amíg közelebbi kapcsolatban vagyunk velük. Aztán ahogy távolodunk tőlük egészen más látványt kezdenek nyújtani: hol szebbet, kellemesebbet (sajnos ez a ritkább), hol pedig rútabbat…
Egy barátság megszakadása után a valaha közeli barát gyakran tűnik olyannak, mintha soha nem is ismertük volna. Oly távolinak és érthetetlennek látszik a kapcsolat maga, a tény, hogy ezzel az emberrel jóban voltunk, hogy magunk is meglepődünk rajta. Olyan arcát látjuk meg, amilyet addig soha, pedig ott volt az orrunk előtt.
Nem tudni, miért: talán nem akartuk, talán nem érdekelt, talán valamit nagyon szerettünk benne, amiért sok mindent elnéztünk neki, s a tulajdonságait másként súlyoztuk. Úgy hiszem, a kapcsolataiban az ember nemcsak folyton magáról beszél, hanem magát is látja mindenkiben. Mert vannak emberek, akik mellett kevésnek, tehetségtelennek találjuk magunkat, míg a másik fél csodálatos, kivételes embernek tűnik. S mikor vége az ismeretségnek, a barátságnak, kiderül, hogy nem mi voltunk kevesek a viszonyhoz, hanem a másik.
Dédelgetünk valakit, vigyázunk a lelkivilágára, mert félünk, nem bírja az élet terheit, s mikor eltávolodunk tőle, legyen az családtag vagy barát, kiderül róla, hogy valójában mi terheljük magunkat a végtelenségig, mi nem bírjuk tovább, s a másik mindvégig nem vállalt semmit. Sajnáltuk őt, kíméltük, óvtuk a széltől is, közben magunkkal kellett volna jobban bánnunk, mert a feladatok oroszlánrészét mi végeztük. Miközben mindvégig a fordítottját érezteti velünk: ő az áldozat, a szegény, aki mindent megtesz, s mi megkeserítjük az életét, a helyzetét, nem engedjük kibontakozni, azt sem hagyjuk, hogy jót tegyen velünk
Mindig előnyére válik az emberi kapcsolatoknak, ha tényszerűsítjük a bennük történteket, ha nemcsak a kapcsolatban elhangzó szavaknak hiszünk, hanem a mögöttük álló tetteknek is. A szavaknak is van ugyan súlyuk, mert óriási lendületet, szárnyat kaphatunk egy kapcsolattól, amelyben dicsérnek minket, de akár le is fojthatja az életenergiánkat, ha folyton úgy érezzük, hogy a másik mellett kevesek vagyunk, nem tudunk megfelelni: sikertelenségünk, alkalmatlanságunk csak teher a társnak, s igazából hálával tartozunk neki, hogy kitart mellettünk.
Nehéz kiszakadni az emberi kapcsolatokból, de nem árt néha elutazni, vagy elvonulni a világtól, hogy olyannak lássuk végre az életünket, amilyen. Egyáltalán, hogy lássuk: akarunk-e visszatérni oda vagy sem? A továbbiakban is barátok szeretnénk maradni vagy sem? Hogy fontos nekünk a másik, jól megvagyunk nélküle, vagy nem tudunk élni nélküle?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez