Te most tényleg hátat fordítasz nekem?
Az élet olyan kegyetlenül tud bántani. Megannyi teherrel szór meg, ami alatt roskadoznak az acél lábaink. Szívós, erős, kitartó lábak ezek. Bírják a strapát, egészen addig, amíg a lélek fel nem adja. Mert a lélek a hajtóerő, amit ha támadás ér, hiába vannak acélból a lábak, elgyengülten vonszolják csak a testet.
Elzsibbaszt a félelem. Remegnek a kezeim, a gondolataim lefagytak, szertefoszlott a hitem. Vannak emberek, akikről tudjuk, hogy jobb nem bízni bennük. Nem mondjuk el nekik a féltett titkainkat, nem beszélünk előttük bizalmas történésekről, mert tudjuk, hogy mindent képesek fegyverré kovácsolni. Tőlük nem is várunk együttérzést, még csak azt sem, hogy színleljék, ők csak vannak, léteznek abban a világban, amiben a jószívű társaik is, de mégis falak választják el az életüket. Ha bántanak is, érzelmileg kicsit megbillenünk, mert a gonoszsággal, kétszínűséggel szembetalálkozni, mindig fájdalmas. Ilyenkor kissé megtorpanunk, de folytatjuk az utunkat.
De ha olyan ember fordít hátat, akiben minden bizodalmunkat fektettük, akit igaz szívvel szerettünk, akkor a fájdalom, a düh, a gyűlölet, a kínzó gyötrelem, a keserves bénultság eluralkodik a lelken, s hosszú ideig nem tudja még csak felfogni sem, hogy mi történhetett. És hiába is jönnek a barátok, a család, mindenki, aki szeret, hiába vesz körül az oltalmazó szeretet, csak azon jár a gondolat, csak arra összpontosít a megsebzett lélek, hogy megtiporták. S mindezek mellett sorozatban jönnek a megoldandó hétköznapok, a megannyi teher, de nincs ott az a váll, amin megnyugodnánk. Mert pontosan ez az erős váll tiport a földbe.
Amikor szembesülünk az emberi gonoszsággal, először arra gondolunk, hogy biztosan szörnyű emberek lehetünk, hiszen mindez velünk történik meg. Aztán kezdünk rájönni, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, de a szívünkbe nézve látjuk, érezzük, hogy minden tőlünk telhetőt elkövettünk az életben, hogy kiérdemeljük a sors jóságát. És a förtelmes események, amelyek megkínoznak, talán csak azt hivatottak bebizonyítani, hogy az ember meg tudja mutatni, hogy mindig minden helyzetben a helyes úton tud maradni.
S miután ímmel-ámmal kievickélünk a sorscsapásból, emelt fejjel tudunk végigmenni az utcán. Tudom, hogy vannak, akik piszkosul tesznek a tisztességre, és így is tudnak emelt fővel járni, de róluk gyakran tudjuk is, hogy mifélék, így büszkeséggel esélyük nincs, hogy rájuk nézzen akárki is, aki hisz a becsületben, aki igaz érdemnek látja a helyes út adta megoldásokat.
Kell még idő, hogy az ember beleszokjon a piszkos játszmák létezésébe, megértse, vagy legalább felismerj azokat.
Bár a szívem diktálta a lépéseket, és óriásit csalódtam, mégis azt mondom, hogy újra és újra a szívemre hallgatnék, mert a lelkem, másként nem nyugodhatna meg.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez