Te már vettél valaha Fedél nélkülit?
Pár nappal ezelőtt, a négyes-hatos villamossal kellett utaznom. Ott álltam, mint egy élőhalott zombi a fáradtságtól, amikor egy idősebb, nagyon édes bácsi hangját hallottam meg, miközben végig sétálta a villamost. Egy kis apró van? Nincs? Akkor megyek tovább.
Az az igazi ölelni való bácsi volt. Nem hajléktalan volt, csak olyan, akinek nincsen félrerakott milliói a bankszámláján. Az emberek pedig adtak neki. Volt, aki utána is futott, hogy pár aprót adjon neki. Nem a segélykiáltást, a kínt, a szégyent érezted a levegőben, hanem a jóságot és azt, hogy egyek vagyunk. Hogy az emberek egyek, de legalábbis azokban a percekben az ott utazók azok voltak.
Nem mindig van ez így. Van, hogy elfordulnak egy hajléktalantól, sőt, látod az emberek rémült és tanácstalan félelemtől átitatott arcát, mert nem tudják, hogy mi lenne a helyes és illendő viselkedés az olyan emberekkel szemben, akik nem olyanok, mint ők. Vagy mert túlságosan olyanok, mint ők. Akik aprót kérnek, cigarettát, vagy a Fedél nélkül-t árulják, vagy egyszerűen csak azok, akik az utcán élnek, ők valamilyen szinten tükrei a társadalomnak, és ezt nem könnyű befogadni. Nem könnyű elfogadni, hogy ez bárkivel előfordulhat. Hogy elég egy rossz szerencse, egy rosszul meghozott döntés, egy kilátástalan családi jelenlét, és az utcán köthetsz ki akár két hét leforgása alatt is. S van, hogy az a két hét csak kevesebb idő lesz.
Senkit sem szabad elítélni azért, ahogyan viselkedik egy ilyen helyzetben. Oké, aki leköpi és megveri a hajléktalanokat, azokat igen, azokat el lehet ítélni, sőt. És ilyenkor az sem mentség, hogy azt mondjuk, valójában önmagukat verik és köpik le ilyenkor, mert az erőszakra nincs mentség. Nem lehet mentség. Nem verheted le a másikon azt, ami magadban zajlik, de ha le is vered, akkor sem mentheted fel önmagadat azonnal. Sőt. Nem is tudod majd.
Nem egyszer vettem meg a Fedél Nélkülit. Nem egyszer beszélgettem egy jót a templom lépcsőjén (is) ülve a Deák tér majdnem közepén egy olyan csodálatos személyiséggel és tele kitartással, hittel, aki az adott újságot árulta. Tudjátok, hogy milyen hálásak azért, mert valaki meghallgatja őket? Sőt, valaki egyáltalán nem úgy néz rájuk, mint a leprásokra? És miért is lennének ezek az emberek azok?
Ezek az emberek feladhatnák, de épp az a közös bennük, hogy nem adják fel. Némelyiküknek még megvan a családja, akiket el kell tartania a minimálbér alatti összegből. Némelyikük, vannak idősebbek, akiken látszik, hogy az értelmiséghez tartoztak anno, akiknek diplomájuk van és megvolt a biztosnak tűnő menőnek számított munkahelye, csak jött egy válás, és vele együtt a sorra jövő rossz döntések, és hirtelen az utcán találták magukat. Igen, tisztában vagyok a másik véglettel is: a rosszarcúakkal, a munkakerülőkkel, vagy azokkal, akik a kábítószer-, és/vagy az alkoholizmus miatt kerültek az utcára. És azokkal is, akik pénzt kérnek ételre, aztán negyedórával később meglátod, hogy egy üveg bor van a kezében. Igen, vannak ilyenek. De nem lehet mindenkit egy kalap alá tenni. Nem lehet elzárkózni valakitől, mert éppen volt már előtte x rossz tapasztalatod. Nem lehet elzárkózni valakitől, mert éppen rossz passzban vagy, vagy egy nagy csalódás ért. Nem hiszek abban, hogy amikor csalódsz, akkor egy másik személyben csalódsz 100%-ban: abban hiszek, hogy ilyenkor főleg saját magadból ábrándultál ki. Hiszek abban, hogyha békében vagy saját magaddal, akkor a körülötted lévő világgal is az leszel, mindenféle negatív gondolat nélkül.
Hiszek abban, hogyha egyedül nem is tudod megváltoztatni a világot, de legalább el tudod kezdeni. Ha van cigarettám, és odajönnek normálisan kérni, akkor nincs szívem azt mondani, hogy nem adok. Nem gondolkodom és nem mérlegelek, hogy mit kéne tennem, hanem automatikusan mosolygok és válaszolom azt, hogy adok, persze. Mert hiszek abban, hogyha nekem van, akkor kutyakötelességem a másiknak is adni. Nem hiszek az önzőségben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez