Tanulj a magányból
Feküdtem az ágyon, s miközben a halk szonátát hallgattam, azon tűnődtem hova tűnt mindaz, amit boldogságnak hittem. Amikor a boldogság már nem csupán egy fogalom, hanem szinte már kézzel fogható dologgá válik. Amikor nem esik nehezedre a legnehezebb akadályokat sem bevenni, hiszen tudod, hogy van valami, ami örökké mozgásban tartja a tested, a lelked és a szellemed. Valami, ami mindig lángra gyújt. De sajnos esetenként arra eszmélünk, hogy csak mi magunk vagyunk. Hogy már nincs ott az, ami motivált. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy hétköznapi emberként mennyire esendőek is vagyunk.
Minden emberrel megesik, hogy bizonyos életszakaszaiban magányosnak érzi magát. Fontos tudni, hogy a magány, mint olyan, nem csak akkor jön létre, ha egyedülállóak vagyunk. Sokan a párkapcsolatukon belül is a magány fojtogató karmai közé kerülnek. Ezt hívják társas magánynak. Én is voltam magányos, és hogy ebben mi a legviccesebb? Az, hogy akkor voltam a leginkább magányos, amikor állandóan jöttem-mentem és rengeteg ember vett körül. Sok időbe tellett mire észre vettem, hogy valójában mennyire egyedül érzem magam. Hogy mennyire hiányzik valami, amit olyan mélyre nyomtam el magamban, hogy véletlenül se lássam meg, de egyszer egy napon, mint egy gejzír tört fel bennem az érzés. Órákig csak sírtam és nem értettem mi történik. Mindenem megvan... barátok, munka, hobbi, párkapcsolat… Mi hiányzik még? Talán kóros elégedetlenségben szenvedek?
Innentől kezdve csak figyeltem. Figyeltem mindent... a barátokat, a környezetemet, a napi teendőimet, de leginkább önmagamat. Láttam a jó dolgokat, de már láttam azt, hogy mi minden nem olyan, mint amilyennek elképzeltem anno. Talán minden, amit eddig felépítettem magam köré, csak egy hamis illúzió volt? Hiába ültem a kávézókban, amiket annyira szerettem, vagy töltöttem el megannyi baráti zsivajtól zajos estét… az érzés egyre csak erősödött bennem. Gabriel García Márquez szerint: „A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket.” Talán nekik jobb? Vagy talán nekünk, akik átélik ezt az elmondhatatlanul nehéz érzést?
Ahogy teltek a napok, majd hetek önmagam megfigyelésével, egyre inkább kezdtem megérteni, mi miért történik. Mire utal Márquez azzal, hogy ez egy igenis fontos önismereti tréning lehet számunkra. Az önmagunkkal eltöltött idő a leghasznosabb tanulópénz. Amikor elkezdjük megfigyelni, hogy odabent mi is az, amire leginkább szükségünk van, akkor nagy csodák indulnak el. Csak sokan félnek szembenézni a magányukkal, vagy önmagukkal. Így inkább csak újra és újra feledni próbálják ezt a nyomasztó gondolatot és egyre csak pörgetik a napjaikat. Mindent elkövetnek azért, hogy a ne kelljen átlépniük azon a kapun, ami vezet önmaguk és a felépített világuk között. Hiszen onnantól kezdve szabad lenne az átjárás és fennállna a veszélye annak, hogy bármikor felütheti a fejét egy-egy mélyebb érzelem és érzés.
Pedig azt hiszem, ha valamiért, hát ezért az érzésért hálás vagyok most már, mert közelebb kerültem magamhoz. Megtanultam megélni a hiányt, a fájdalmat, az egyedüllét ezen formájában. De leginkább azt, hogy mi az, amire képes vagyok. Képes voltam felépíteni egy sokkal önhitelesebb életet magamnak. Így ma már tudom, a magányban eltöltött időszak a fejlődés egy komoly lépcsőfoka.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez