Szülés Fotózás - Már itthon is hódít
Sokak által megosztott téma következik. Amerikában már régóta elterjedt ennek az érzelmi világnak a kifejezése. Lassacskán itthon is egyre többen kérik/vállalnak szülés alatti fotósorozatokat. Nem, itt nem holmi divatirányzatról és hencegésről van szó, hanem ennél sokkal de sokkal többről. Két ember képeken megörökített érzelmeiről, melyben megtalálunk fájdalmat, izgalmat, összetartozást, kétséget, koncentrációt, bizalmat, örömöt, intimitást, megkönnyebbülést. Egyszóval mindent, amit egy profi fotózás alatt akarva sem tudnánk vászonra hívni.
Nem olyan régen még, maximum az apuka készíthetett - már ha benn volt a szülőszobán, és volt erre ingerenciája- képeket arról, hogyan születik meg egy új élet, hogyan is lát napvilágot két ember szerelmének gyümölcse. Felmerülhet a kérdés, hogyan tudunk beengedni az életünkbe ehhez egy kívülálló harmadik személyt, aki mindezt megvalósítja, megörökíti, hogy generációkkal később már unokáinknak az emlékeink mellett képi elemekkel illusztrálva is mesélhessünk női életünk egyik legmeghatározóbb pillanatairól - az Anyává válásról. Mónika - a büszke anyuka, valamint Andrea - a felkért fotós segített nekünk körbejárni a kérdést.
Életünk legmeghatározóbb eseményeit szeretjük megörökíteni, legyen az esküvő, diplomaátadó, keresztelő, stb. melyekre előszeretettel hívunk profi fotóst. Véleményetek szerint miért határolja el magát a legtöbb Magyar nő mégis a szülés fotózástól?
Mónika: A legtöbben talán nem is annyira elhatárolják magukat, inkább azt gondolom, hogy a magyar nők körében egyelőre egyszerűen csak nem terjedt még el a „divat”, hogy szülésüket fotóztassák. Pont mint a jegyes fotózás, ami szintén csak pár éve vált az esküvői előkészületek szerves részévé. Azokat pedig, akik valóban elhatárolják magukat, tökéletesen meg tudom érteni. Hiszen életünk egyik legintimebb eseményéről van szó, ahol a nők egy része még a férjét sem biztos, hogy szívesen látja, nem hogy egy idegen fotóst. Ráadásul valljuk be, a szülőszobán azért nem feltétlenül hozzuk a legjobb formánkat (nem vagyunk szépen sminkelve, előnyösen felöltözve, csapzott a frizuránk), amit érthető módon nem mindenki szeretne fotókon megörökítve látni. Illetve úgy gondolom, hogy sok nőt riaszt vissza a képek esetleges naturalisztikussága is
Andrea: Az élet legintimebb pillanatai, percei, órái telnek el egy baba születését megelőzően a szülőszobán, illetve otthon. Nem minden ember érzi úgy, hogy ezt meg "képes" osztani bárkivel, aki nem a férje, esetleg édesanyja, testvére. Ezt teljesen érthető. Viszont úgy érzem, egyre erősebb a késztetés az iránt, hogy ezeket az igazán vissza nem hozható momentumokat meg tudják őrizni maguknak. Arról nem is beszélve, hogy egy vajúdás, szülés közben nem igazán marad meg minden történés a szülőkben, főként az édesanyában, így később egészen másként látja viszont ezeket a képeket, még inkább meg tud hatódni, s közben át tudja élni az ott átélteket, immár fizikai fájdalom nélkül.
Miért döntöttél /döntöttetek úgy hogy szeretnétek megörökíteni a szülés körüli pillanatokat? Mi alapján választottatok fotóst? Szempont volt hogy nő legyen?
Mónika: Megmondom őszintén, én sem terveztem, hogy fotókon legyen megörökítve gyermekünk születése. De épp jókor láttam meg Andrea felhívását, miszerint olyan kismamát keres, akinek megörökíthetné várandósságát, szülését, illetve képeket készítene a babáról is, azzal a kitétellel, hogy az elkészült fotókat közé tenné blogján, és facebook oldalán. A szülésem fotózása az első „pillanatban” engem se nagyon vonzott, de nem szívesen mondtam volna le a pocakos és az újszülött képekről. Megvitattuk a férjemmel a lehetőséget, és jelentkeztem. A fotós személye tehát adott volt, de a kérdésedre válaszolva el se tudnám képzelni, hogy egy idegen férfi lásson a szülőszobán, hiányos öltözetben, nem túl előnyös pozícióban. Ami nekem még nagyon fontos volt, hogy semmiképp nem akartam naturalisztikus képeket viszontlátni a szülésről. Szerencsére ez nem okozott gondot, mert Andrea sem ezt az oldalát szerette volna megörökíteni egy gyermek világra jöttének.
Állandó készenlét, anyukával rohansz a szülőszobába?
Andrea: Igen, a baba érkezésének tervezett időpontja környékén állandó készenlétben vagyok, tehát semmi olyan programot nem szervezek, tervezek a családommal, egyedül, ami esetleg olyan távolságra visz a kismamától, ami miatt nem érnék oda kellő időben. Bizony, ha a várandósság ne adj' isten picit orvosilag problémássá válik, ez a "készenléti" időszak hosszabb is lehet. Volt erre példa. A szülőkkel együtt megyek a kórházba, a vajúdás idején is végig ott vagyok a folyosón, szülőszobán velük, illetve természetesen olyan pillanatokban kimegyek a helyiségből, amikor vizsgálat következik, vagy bármilyen orvosi beavatkozás.
Hogyan élted meg, amikor Andi ott sürgött-forgott körülöttetek? Nem érezted-e zavarónak?
Mónika: Nem, egyáltalán nem éreztem zavarónak a jelenlétét. Aznap már szinte barátokként üdvözöltük egymást Andreával, aki amellett, hogy fotósként, szándékának megfelelően valójában tényleg szüléskísérőként volt jelen a szülésnél. A 12 óra első felében „csak” jó társaság volt, a fájások erősödésével párhuzamosan viszont valódi támaszunkká vált: gyakorlati segítséget nyújtott, és lelkileg is támogatott engem és a férjemet is. Egész idő alatt jól alkalmazkodott a helyzethez és hozzánk, fotósként pedig szinte láthatatlanná vált.
Hogyan zajlik egy ilyen jellegű fotózás, mikre fókuszálsz? Találkoztál-e már olyan egyedi kéréssel, ami nem számított hétköznapinak? Mi volt az?
Andrea: A születés érzelmi, lelki oldalát helyezem fókuszba. A leendő anyuka és apuka rezdüléseit próbálom megörökíteni. Nem a biológiai tényeket örökítem meg. Azt hiszem, nem is erre vágynak a szülők. Nem, ilyesmivel nem találkoztam.
Mi a helyzet egy császáros baba esetében?
Andrea: Azt gondolom, hogy egy császáros szülésnél ugyanúgy meg lehet örökíteni az érzelmeket, ahogyan egy normál szülésnél. Hiszen itt az előkészületek ideje alatt ugyanúgy ott a feszültség, az izgalom, a természetes aggódás. A szülők közötti szoros kapcsolat érezhető. Kórházfüggő, hogy mit lehet magából a műtétből megörökíteni, de van ahol ez sem akadály. Tehát ott lehetek amikor a babát kiemelik. Utána pedig az apukát kísérem, aminek hihetetlen a "töltése". Ezek az első együtt töltött pillanatok egy egész életet meghatároznak.
Mit éreztél, amikor elkészültek a képek?
Mónika: A képek láttán szinte újraéltem a szülést, csak fájdalom nélkül. Így a szülés- születés szépsége, csodája sokkal tisztábban maradt meg bennem. Kimondhatatlan érzés azóta is. Andrea csodálatos pillanatokat kapott el. Akkor ott, az ember annyira csak magára tud szerintem figyelni, hogy ami rajta kívül áll, azt észre sem veszi. Újra és újra megható érzés látni, hogy a férjem végig mennyire mellettem volt, támogatott fizikailag és lelkileg, és a képek ezt nem engedik elfelejteni. Hogy kislányunk születése utáni első pillanatait, és azokat a történéseket is vissza-visszanézhetem, amelyeknél nem voltam jelen, például ahogy a férjem először a kezébe fogja a gyermekünket, az pedig igazán nagy ajándék.
Andrea: Már ott és akkor, mikor az első képek elkészültek, éreztem: azt fogom viszontlátni a fotókon, amit szerettem volna. Érzéseket, érintéseket, a fájdalom jelenlétét, majd a boldog fellélegzést, örömöt. Minden baba világra jöttének pillanatában potyognak a könnyeim, igen nehezen látom amit éppen fényképezni szeretnék. Megszokhatatlanul megható, leírhatatlan érzés jelen lenni ezekben az órákban, percekben. Bizony hazafelé én is teljesen kimerülve érzem magam nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is. Ilyenkor a családom érzi, tudja, hosszú ideig nem "szabad" hozzám szólni....
Ajánlanátok másoknak is ezt a "szolgáltatást" - ha nevezhetjük egyáltalán annak? Miért igen, vagy miért nem?
Mónika: Azt természetesen mindenki maga dönti el, hogy kíván-e élni egy ilyen lehetőséggel. Én a magam részéről csak azt tudom mondani, hogy ha majd megtehetem, a következő szülésemet is mindenképp szeretném megörökíttetni, hiszen a képek nem halványulnak el, mint az emlékek.
Andrea: Én csak azt tudom mondani, akinek a képeket átadtam, örömmel köszönték meg. Visszajelzésként az érkezett hozzám, hogy meghatározó számukra az, hogy újra át tudják élni az ott történteket, talán mélyebben érzelmileg, mint akkor... Ha mostanában várnék kisbabát, én biztosan szeretném egy ilyen fotósorozat elkészültét a babánk érkezéséről. Örök kincs lenne számomra.
Szöveg: Mosolygóné D. Bernadett
Fotók: Moments by Andrea Helmeci Photography
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez