Szójatejes latte friss naranccsal
Nagyon fiatal voltam akkor, alig múlhattam huszonegy. Semmi nyoma nem volt rajtam az időnek. Tudod, az élet előbb utóbb arcodon hagyja nyomát, ráadásul kéretlenül. Nem is szólsz rá, csak jön és rajzol, aztán semmit nem tudsz kiradírozni, vagy eltüntetni magadról.
Egy kávézóban dolgoztam a fényes, budai körúton. A platános teret egy templomról nevezték el, aminek a nevére se emlékszem. Nagyon divatos, szép, új hely volt, csak urak jártak oda reggelizni, és én ott főztem nekik minden áldott pirkadatkor a kávét. Nem tudom megmondani neked, hogy hány feketét főztem le abban az évben, a szomorú platánok alatt. Mindenféle kávét, ezerféle kávét, életük kicsi fekete státusz-szimbólumát.
A koránérkező üzletemberek risztrettót ittak, siettek, még a számlára se vártak, csak a csészealj karimájára dobták az aprót. Déltájt a szomszédból érkező bankos kisasszonyok láttét kortyolgattak, délutánra pedig előkerültek a tejallergiások, a laktózérzékenyek, meg a szójatejesek. Ismertem az ott megforduló egész díszes társaság összes szertartását, de az akkor sehogy sem fért a fejembe, hogy voltak képesek frissen préselt narancsdzsúzt inni minden áldott nap a kávéjuk után. Mintha az anyjuk ezzel etette volna őket az anyatej helyett cuclisüvegből. Istenem, de keserű gyerekkoruk volt ezeknek, mindig ezt gondoltam.
Aztán szerelmes lettem az egyikbe. Tudod, az egyik ilyen úrba. Ő valahogy nem olyan volt, mint a többi. Nem is szerette ebben a társaságban senki, nem is beszélt vele soha senki, csak egyedül én. Olyan tíz évvel lehetett idősebb nálam, de olyan gyerek volt még akkor is, mint aki megállt a fejlődés egy fura szintjén és bennrekedt valamiféle titokzatos időkapszulában, ahonnan nem tud szabadulni sehogyan sem, hiába próbál. S bár látszatra teljesen különbözött ettől a felső körtől, úri szokásai neki is éppen ugyanolyanok voltak, mint a többinek. Te nem tudod elképzelni, de én olyan erősen éreztem a láthatatlan társadalmi különbséget, ami ott feszült köztem és az urak között, hogy ha lett volna egy erre alkalmas olló, akkor sem tudtam volna vele ezt a dolgot kettévágni.
Tudod, mindig azt képzeltem a szerelemről, hogy mindent legyőz. Én még azokon a meséken nevelkedtem, ahol a szegény meg a gazdag együtt lesz boldog, de a valódi világban – ebben a kegyetlenben – ez sohasem így van. Ők nem vegyülnek velünk, féltik a vérüket, nehogy bepiszkolja valamiféle földszagú, idegen sejt, amit az a másfajta ember hordoz magában. Azt mondom neked most is, hogy hiába minden igyekezet és küzdés, az emberek sosem fogják egyenrangúként tisztelni és szeretni egymást. És még csak feketebőrűnek sem kell lenned ahhoz, hogy más kasztba soroljanak. Épp elég, ha te vagy a presszós lány a sarki kávézóból.
Persze titokban a kedvükre való vagy. Ha a nap letelt és az utolsó óra is átadja a stafétabotot a holnapi napnak, akkor van kedvük téged keblükre ölelni. De még a pirkadat előtt kocsit kéretnek zavarodottan - mintha nem is veled töltöttek volna el az imént néhány szerelmes órát - és visszavitetnek a bérletedbe. A buta, huszonéves lányok – amilyen voltam akkor én is – elhiszik, hogy ez a szerelem. Felnéznek az urakra és bemagyarázzák maguknak, hogy ők nem érdemlik meg a hajnali napfényt, mert tényleg szégyellni valóak. Így hát semmi mást nem akartam akkor, csak kitörni abból a kávéházból, és kínkeserves évek következtek. A tanulás és a szenvedés évei. Úgy figyeltem és úgy magoltam, mint soha életemben, mint egy eminens kisdiák, aki kémia helyett életet tanul, egy díszes – mázos életet, cifra beszédet, kés és villaforgatást, ízek és szagok nevét. Ha jobban belegondolok, majdnem hasonlatos volt mindez valóban a kémiához.
Sok év elteltével ott ültem köztük én is. Tökéletesebb voltam, mint ők, akik odaszülettek. Tökéletes volt a férjem, a gyermekeim kitűnő iskolákba jártak, a budai villánk bámulatos pompában ragyogott. Senki nem tudta honnan jöttem, az égvilágon senki nem ismerte a titkomat, ezt a szégyenletes titkot, amit még a tökéletes családomnak sem tudtam soha bevallani. De visszajártam, mint egy szemtanú, aki álruhában visszamerészkedik a tett helyszínre. Észre sem vettem, hogy életem megfeneklett abban az utálatos monotonitásban, amitől annak idején, évekkel ezelőtt annyira viszolyogtam és utálattal néztem, hogy szürcsölik a módos kisasszonyok a laktózmentes kávét. Hát ilyen lettem én is, hát ez tettem magammal én is, ugyanolyan utálnivaló nő lett belőlem is, akit bizton csal a férje a fiatal presszóslánnyal. Megrémültem az életemtől, a rettenetes tettemtől, és attól, hogy az emberek soha, de soha nem fogják szeretni egymást ezen a világon.
Még a szójatejes láttét és a frissenpréselt dzsúzom sem sem fizettem ki, úgy rohantam el abból a sarki kávéházból.
Szentesi Évi
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez