Szív és gyökér
Arra vágyom, hogy felismerj. Úgy ismerj fel, hogy a szavaim és a cselekedeteim mögött is látod azt, ami belőlem hozzád tartozik. Az a rész azonos bennünk, és ha végre felismernéd Önmagad, összekapcsolódhatnánk.
Forró a nyár, a kertben zizegnek az elszáradt virágok. Csodálom, hogy milyen egyszerűen élnek. Minket meg mennyire távol tart egymástól a dráma, a bonyodalmak, az ármány és az, amit szerelemnek hiszünk. Nézem az elszáradt növényeket a kertben, ahogy szó nélkül eldőlnek a földön és nem panaszkodnak.
A virág, virág. A barack az barack. A fű az fű. A Nap lemegy és felkel. Az életet követi a halál és reményeim szerint újra az élet. Ez az egyszerűség tökéletes, kijelentések és remények nélkül folyamatosan áramló. Vágyom rá, hogy felismerj e-mögött a végtelenségig bonyolult, általunk kreált élet mögött.
Szavam ne halld! Gondolataim csak folyasd át magadon! Szívem dobbanása legyen olyan, mint ahogy a virágok elszáradt szirma koppan a földön. Érintésem mosson át és töltse ki a repedéseket a lelkeden. Már nem tudok semmit tenni magamért, már mindent megtettem.
Végül eljutottam a legtisztább térbe, az egyszerűségbe.
Ruhád kimosnám, ételed megfőzném, szeretnélek.
Már nem tudok semmit tenni.
Itt ülök a kertemben és várom, hogy felismerj, hogy felismerd Önmagad. Már nincs bennem az élet úgy, ahogy azt elképzeltem, de mégis jobban lüktet, mint bármikor. A földre hajtom a fejem és hallgatom a gyökerek szívverését. Olyan, mint a lépésed, ütemes és könnyed.
Látom a lusta reggeleket.
A kávéd mellé mézet teszek.
Mert ennyire egyszerű. Egyszerű lehetne az életünk
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez