Az ember sokszor észre sem veszi, hogy mekkora a baj, csak akkor amikor az élet már a fejére koppint és olyan égbekiáltó vészjelzéseket vagy éppen tüneteket produkál, amit már a vak is meglát.

Persze, hiszen kivétel nélkül megtanultunk elnyomni magunkban dolgokat. De az emberi agy ennél sokkal összetettebb és előbb-utóbb a testünk és a lelkünk is jelezni fog, hogy hé, vedd már észre, hogy mi történik. 

Így volt ez velem is, amikor szó szerint felemésztett az amibe belekerültem. A sok elfojtás, a sok önvád és nehézség egy idő után fölém kerekedett és ki kell, hogy jelentsem ott, akkor meg is nyerte a harcot. Azon túl, hogy szociálisan teljesen meghanyatlottam, tele lettem félelemmel. Félelmek, szorongások, pánikrohamok és teljes befelé fordulás. Az még hagyján, hogy maga a szorongás olyan mélyre tud menni, hogy az ember egy idő után felnőtt öntudatának ellenére teljesen kiszolgáltatott lesz, de az önbecsülést is padlóra küldi. Nem is kicsit. Most mondjam azt, hogy én például nem tudtam lemenni a közértbe egy doboz tejért, mert ahogy kiléptem az ajtón rögtön úgy éreztem, hogy menten össze fogok esni. A szívem ritmusa a dupláján pörgött és egyszerűen képtelen voltam ránézni az emberekre. Mindemellett belül nem éreztem semmit. Tudjátok, sokszor felelőtlenül azt kívánjuk bárcsak ne éreznénk semmit, hát akkor most azt mondom, ez az, amit soha ne mondjunk ki, mert nincsen annál rosszabb, mint amikor tényleg semmit, de szó szerint semmit nem érzel. Olyan, mint egy szívlövés. Egy pangó űr, legbelül. Ott abban a pillanatban azt éreztem, hogy valóban ennyi volt az életem. Beleragadok ebbe a lelkiállapotba és kész, innen se előre, se hátra.

Úgy éreztem nem tudok felállni, nem tudok szembenézni a dolgokkal. Talán nem is akarok. Ültem "kényelmesen" valahol az önsajnálat és a depresszió keresztmetszetén és csak bámultam a világot magam körül. Ki vagyok én? Ezt a kérdést napjában többször feltettem magamnak. Persze a válasz soha nem volt egyértelmű. És persze nem tudtam megérteni, hogy a hozzám közelállók miért nem érzik, és legfőképpen miért nem értik, hogy mi zajlik le bennem. Pedig valójában volt, aki megértett. Volt, aki hitt bennem sokkal jobban, mint én saját magamban. Aki azt mondta nem bánthatom magam tovább. Aki látta az igazi arcomat...és aki azt mondta nekem, hidd el te sokkal többet érsz annál, mint amit most elhiszel magadról, és az, ami veled van az nem hiba. (Ezúton is köszönöm Neki!)

Aztán persze a kép kezd egy idő után összeállni, és hihetetlen, de az emberben a túlélési ösztön ilyenkor is jelen van és baromi erős. Nem hisszük, de igaz, hogy amikor már semmink sem marad és a part szakad, akkor van a legnagyobb erő bennünk ahhoz, hogy újrakezdjük. Nekem el kellett veszítenem teljesen önmagam ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan kell felállni. Hogy mit jelent az, hogy hinni kell saját magamban. Hogy mit jelent az, hogy nem adhatom fel. Persze nem egyszerű és óriásit hazudik, aki azt mondja bármilyen mélypontról gyerekjáték felkelni, mert nem az! Fáj, piszok kemény és sokszor újra pofára is esünk miközben próbálunk kikecmeregni a szarból, de képesek vagyunk rá. És ez nem valami bullshit motiváló kijelentés, hanem a valóság, amin én személyesen átmentem.

Ha most bárki megkérdez, nem fogom azt mondani, hogy minden teljesen flottul megy, mert akkor nem lennék őszinte, de ami a legfontosabb az az, hogy el tudtam indulni az úton és ez a nem mindegy. A hitem erőt ad nap, mint nap, minden egyes olyan alkalommal, amikor úgy érzem nem megy tovább. Két nagyon fontos dolgot megtanultam ezalatt az idő alatt, hogy a szeretet és a hit az egyetlen dolog, ami reményt ad és, hogy mindig tudni kell befogadni azt, ha valaki nyúl felénk.

Mounaji Barbi

• betegség érzések hit kitartás lelki okok újrakezdés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!