Sors, Isten, halandók
„Ne olvass zöldségeket olyan szerelmesekről, akik nem lehetnek együtt, mert az élet rossz időben sodorta őket össze! Méghogy rosszidőben! Talán esett kint az eső? Vagy fújt a szél? Na látod, nem is volt ott semmiféle vihar. Csak te vagy hajlamos kicifrázni. Meg zagyválsz itt nekem a karmáról és a buta csillagjegyekről, mintha minden azon múlna. Hogyisne! Tán Isten számolja odafenn a csillagok állását, úgy taktikáz?”
A jóég tudja hányszor halljuk: „minden úgy történik, ahogy történnie kell!” De vajon mennyire van kezünkben a sorsunk és az egyszeri életünk? Ha minden eleve el van rendelve, akkor hiába teszünk bármit, úgyis ugyanoda lyukadunk ki a végén, ahova odafönn megírták az égiek? Még ha ez így is van, nem egészen mindegy, hogy a cél felé tartó út milyen mértékig rögös vagy hepehupás és az sem mellékes, hogy mennyi a kerülőutak száma.
Hányszor foglaltuk imába egy szétszaggatott szerelem nevét, hányszor kértük, bárcsak visszajönne. Aztán átkozódtunk, mert mégsem tért vissza hozzánk a kedves, végül megnyugtattuk magunkat azzal, hogy így van jól, hisz ha ő lett volna az igazi, akkor még ma is együtt lennénk. A rengeteg, idézett bölcs gondolat között azonban azt felejtjük el, hogy a cselekedeteinkért mi is éppoly felelősek vagyunk, legalább annyira, mint a sors vagy odafönn az Isten. Elgondolkodtunk akár egy perc erejéig is azon, hogyan kerültünk egy fájdalmas szakítás harci színterére? Mielőtt vádolni kezdtük a másikat, azért mert faképnél hagyott bennünket, eszünkbe jutott e, hogy talán mi is felelősek vagyunk azért, hogy vége lett a szép szerelemnek?
Mindig könnyebb a másikat hibáztatni, egyszerűbb szidni az égieket a balsorsért, de a saját felelősségünk valamiért említésre sem kerül. Vagy talán úgy szoktuk mesélni zokogó hangon a barátnőknek, hogy „Úristen, mekkora idióta voltam, hogy ezt így elszúrtam.”? Lehet jobban hangzik azt mondani, hogy a másik volt ismételten hibás, de tényleg könnyebb lesz úgy a lelkünk? Amikor este egyedül lehajtjuk a fejünket a párnánkra és a csöndes sötétben csak magunkkal vagyunk, gondoljuk át, vajon mit is hibáztunk el, akár a szerelmi életünkben, akár csak a munkánkban, vagy egyéb területén a mindennapjainknak. Ha a kedves nem is jön vissza, a következő epizódnál talán majd másképp csináljuk, és akkor az az epizód lehet életünkben az epilógus is egyben.
"Akár jósolhatnék neked kártyából? Megteszem, ha ezt akarod. Csak egy szavadba kerül kedvesem. Gondolod, jobb előre tudni? Úgyis megírtak mindent jóelőre fent? Nofene! Azért én hiszem, egy kicsit a mi kezünkben van az egész. A tiédben is, meg az enyémben."
Szentesi Évi
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez