Némedy Reigl Judit: 1923. május 1, Kapuvár. 2020. augusztus 7, Franciaország. S mi van e két évszám között? 50-es évek, női és férfi hierarchia, ecset nélküliség, szürrealizmus, rejtett önarcképek, „munkás paraszt barátság” címmel ellátott bújtatott megfestése a szerelemnek, ami két nő között született meg a 40-50-es években. Egy 2012-es interjúban mondta azt Judit, hogy Betty Anderson volt számára az értelem, a festészet pedig az élet. A festőnő 1950-ben disszidált Párizsba, ahol az első útja a Louvreba vezetett, hogy megnézhesse a Mona Lisa-t. Csak ennyire volt igazi művész.

Nőnek lenni nem volt könnyű. Párizsban is létezett ekkor a férfi és a női klikkesedés, ráadásul az is érdekes információ, hogy 1983-ban volt az első nőnemű francia művész a Francia köztársaság Venice Biennale pavilonjában, Annette Messager személyében. Na de ne rohanjunk előre ennyire! 

Nőnek lenni, leszbikusként, emigrálóként nem volt könnyű egy többségében férfi hatalommal bíró művészi közegben. Bár, ha jobban belegondolunk, a mai napig nem biztonságos, ha valaki kilóg a társadalmi normák és látszólagosan felépített szabályok alól. Ha valaki más annál, mint amit eddig megszoktunk, illetve megszoktattak velünk, akkor hajlamosak vagyunk gyanúsan elnézni: de vajon mennyire érezhető a különbség a megszokás és megszoktatás között? Ha belekényszerítenek minket tudtunkon kívül valamibe, egy idő után ráébredhetünk a kialakult helyzet komikumára, de attól még nem biztos, hogy fel is merünk majd lépni ellene. Viszont, ha saját magunk alakítottuk ki az életünkben a megszokást, akkor elég egy döntés, hogy magunkban eldöntsük, hogy nem, nem félek többet a változástól. Egyszerűbb magunkkal megbeszélni a dolgokat, mint lázadónak és kívülállónak érezni magunkat az emberek között, és talán épp ezért hajlamosabbak vagyunk maradni egy szörnyű helyzetben is, ha ez azt jelenti, hogy nem fognak megítélni minket. Bármit feláldoznánk mások jó véleményéért, a sikerért, a kitűnő helyezésért a világban, mégha ezt nem is mondjuk ki hangosan. Reigl Judit nem maradt olyan szituációkban, ahol kényelmetlenül érezte magát: ha kilencszerre sikerült disszidálnia, akkor kilencszerre, de nem adta fel. Ha ki kellett állnia önmagáért, és ezzel azt kockáztatta meg, hogy ellene fordul a párizsi művészvilág, akkor ki állt önmagáért: 1957-ben például összeveszett André Bretonnal - francia író -, és a szürrealisták csoportjával, mert a gyerekkori erős fegyelem és korlátok közé szorítás, illetve a Magyarországon kialakult politikai helyzetben élés azt eredményezte, hogy Judit semmiféle korlátot nem viselt el. S bár egy hatalmas függőhíd volt vagy épp lehetett volna a szürrealisták és az absztrakciós fiatal művészei között, ő a Bretonnal való összeveszés után semmilyen csoporthoz nem csatlakozott többé. Úttörő volt egy olyan korban, ami csak próbálta megállni a helyét a háború között a világban. A hagyományos ecset helyett különleges, egyedi technikával dolgozott, viszont cserébe mindennel játszott, amivel csak lehetett: színekkel, formákkal, érzésekkel. A vászon mindkét oldalára alkotott, volt, hogy meg is taposta a vászont, és ha elrontott egy festményt, akkor nem kidobta, hanem újrahasznosította. 

Az, hogy 3 évesen félárva lett, hogy nem alakult ki egy apai viszony az életében, az talán megmagyarázhatná a viszonyát a férfiakkal és önmagával is: hogy magában kellett megtalálnia azt az erőt, amit máskülönben világéletében keresett volna. Milyen személyiségfejlődés történhet egy pici gyerekben, amikor hirtelen az az élet, az a család, amit éppen kezd megszokni, hirtelen semmivé foszlik? Milyen gondolatok születhetnek egy kislányban, akit betesznek egy zárt lányiskolába, és egyedül kell megbírkóznia a rá szakadt helyzettel és a diáktársaival, de még a felnőttekkel is, akik csak és kizárólag a saját elvárásaikat akarják érvényesíteni? S az az érdekes, hogy Reigl Judit amilyen erős, olyan védtelen is. 

Női absztrakt festőnőnek lenni leszbikusként és emigrálóként egy másik országban az 1950-es és 1960-as és 1970-es években egy férfiak által uralt társadalomban, az olyan téma, amiről beszélni szükséges. Mert ez egy olyan szituáció, amit ha megértünk, talán közelebb visz napjaink egyenjogúságához. Gyökeresen meg akarjuk változtatni azt, ami szerintünk a 21. században nem működik, ami nekünk nem esik jól, amiről azt gondoljuk, hogy idejétmúlt, viszont arra nem szánunk elég időt, hogy valójában utánajárjunk. Ki akarjuk tépni a rosszat, de azzal nem törődünk, vagy kevésbé értjük meg, hogy ahhoz, hogy hosszútávon működjön az új, ahhoz a régit meg kell gyógyítani. A trauma kérdések, a női és férfi hatalmi játszmák, a társadalmi berendezkedések, a szexualitás témaköre nem új keletű dolog, és nem kell úgy tennünk, mintha a mai ember feladata lenne megoldani. Egy női festőnő, akinek a saját sérülések, az átélt traumák következtében még erősebb lett a szabadság iránta vágya: tudni, hogy milyen, mikor elveszik, és soha meg nem engedni senkinek többé az igazi korlátozást. Ez is lehetne Reigl Judit mottója. De az erre való perfekcionista törekvés nem éppen valamilyen szinten a valósággal való nem szembenézés is? Hiszen, ha zsigerből támadunk minden olyan iránt, ahol azt érezzük, lekorlátoznak minket, ahol be akarnak tenni egy dobozba, hogy megfeleljünk valamilyen íratlan törvénynek, akkor valójában ez a harc önmagunkból vesz el a legtöbbet, nem igaz? Ez a mindig bele nem nyugvás is megjelenik a képein: az emberek között soha nem szűnhetünk meg gyanakvónak lenni. 

– A több díja közül van egy, ami remekül passzol ide: 2017-ben kimondottan női művészeknek létrehozott AWARE-díjat elsőként kapta meg Franciaországban Reigl Judit. Ízlelgessük egy kicsit a dátumot, és azt, hogy elsőként. Bár legalább valami elkezdődött akkor, nem igaz? 

Ahogy ott sétáltam a Műcsarnokban, Reigl Judit festményeiből összerakott tárlatán, és közben egyre jobban beleástam magam az életébe, megingathatatlanul a valódi nőiesség megszemélyesítését fedeztem fel benne. Azt a nőiességet, ami által és keresztül minden embert meg kellett élnie ahhoz, hogy önmagát megértse. Igen, a megélés olykor talán a legerősebb kifejezés a megértésre. Azt a nőiességet, ami keveredett valami férfias energiával: beleadni mindent, kibírni a mindent is, soha nem állni meg, de közben lágyan ringatózni a vízen. Nem túlromantizálni a romantikát, de nem is kizárni a szenvedélyt. A Műcsarnok tárlatán Judit festményein ezek érezhetőek: ez a fajta ellentét párosítás, hogy egyszerre komor, de lágy, és úgy gyenge a félelemtől, hogy közben bátran felmegy a hegycsúcsra, hogy kirakja a zászlaját. 

Amikor az édesapja meghal gyerekkorában, majd ennek folyamán egy szegényebb körülményekbe csöppen bele, ahol öt fiú unokatestvérével nő fel, az mindenképpen meghatározta a felnőttkori életét. Egy szava sem volt, amikor már egyetemistaként, többedmagával együtt a párizsi parkban kellett aludniuk, teraszokon rajzolniuk, hogy legyen valamennyi pénzük ételre is. Sőt, erre az időszakára csakúgy emlékezett vissza 2012-ben, hogy fiatalok voltak és boldogok: minden másodpercben nevettek, olyan igazán boldogok voltak. És nem erről szól a féktelen fiatalság? És nem erről kéne szólnia amblokk egy emberi életnek?

Juditnak nem esett nehezére nélkülözni és keményen megdolgozni a jobbért, hiszen már gyerekkorától kezdve ez volt számára a normálisnak, a természetesnek vett létforma. S ebből is látszik, hogy van igazság abban, hogy az, ahol és akikkel felnövünk, nagyon is meghatároz minket. Reigl Juditot beíratták kislányként egy lányiskolába: Ott járta ki a gimnáziumot is, azonban elmondása szerint már 11 éves korától kezdve tudta, hogy festő lesz. Hogy a rajz, az alkotás fontosabb neki mindennél. A lányiskolában kitűnő tanuló volt, azonban a hatalmas szigort, az ottani fegyelmet egyáltalán nem bírta elviselni, így számára a Képzőművészeti Főiskola maga volt a paradicsom, a megváltás, a szabadság legfőbb színtere. Amikor felvételt nyert, onnan kezdődött el az élete. A saját, kialakult, védett, biztonságos közege olyan személyekkel, akikkel szintén biztonságban érezte magát: akik olyanok voltak, amilyen ő. Ahol az lehetett és olyan, amilyen. Ahol nem kellett megfelelnie több ezer kimondott és kimondatlan elvárásnak, és ahol a szabadságát nem korlátozták le. Ahol tényleg megismerhette és kitapasztalhatta azt a lányt, aki ő volt. Párizs, ösztöndíjak, külön világot kapott a száraz és zárt valóság mögött, hiszek ne felejtsük el, hogy még mindig a 40-50-es években vagyunk. A Képzőművészetire 1941 és 1945 között járt, miközben e zárt téren kívül ott tomboltak a szovjetek, az elvtársak, a politikai szigor és a csak legyél szófogadó alapelv. 1947-ben, a római Magyar Akadémia, vagyis Kardos Tibor meghívta egy kétéves ösztöndíjra Olaszországba. Rómában a bizánci ikonfestészetet, a ravenna-i mozaikokat, Giotto, Masaccio, Giorgione és Tiziano művészetét és életét tanulmányozta... egészen 1948-ig, amikor is a kommunista hatalomátvétel megtörtént Magyarországon, és az ösztöndíj félbeszakadt. 

- Azt hiszem, a főiskolai életből néha azt hiányoltam mindig is, hogy nem tanultam technikát Szőnyi tanár úrtól. Nagyon erős kritikákat mondott, illetve hagyta, hogy azt csináljunk, ami bennünk van. Szabadon. Hogy a káoszból nagyszerű dolgok tudjanak megszületni...  Mondjuk ez volt a jó is benne." 

Az 1941-ben indult Képzőművészeti Főiskola évfolyama egy igen összetartó közösségé alakult át. Szőnyi István – aki szintén egy Kossuth-díjas festőművész, grafikus – osztályában volt Reigl Judit mellett Hantai Simon és későbbi felesége Bíró Zsuzsa, Zugor Sándor, Fiedler Ferenc is. Az egy generációval idősebb karikaturista, Bíró Antal és a szintén idősebb Böhm „Poldi” Lipót voltak a tanársegédek. Másik osztályban pedig Dávid Teréz (Tissa), a rajzfilmrajzoló foglalt helyet. A magukat négy apostolnak nevező Zugor, Bíró, Böhm és Reigl, a legszűkebb baráti társaság indult útnak Olaszországba, hogy azt a bizonyos római ösztöndíjat kiélvezhessék, amiről fentebb írtam. S amikor egy leigázott, borús Budapestről kiszabadulsz egy ragyogó, a művészet – reneszánsztól az ókorig – egyik fénykorát élő városába, az valami földöntúli kitartással és reménnyel ruházza fel az embert. Szicíliától Velencéig mindent bejártak, és újabb és újabb művészeket ismertek meg. Talán itt kezdett el kicsirázni bennük az, ami a szürrealizmus felé viszi majd őket. Rómából nagyon sokan nem tértek vissza, hiszen ki akar visszatérni a szabadságból a zsarnokságba? Ki megy önként vissza oda, ahonnan minden józan gondolkodású egyén menekülne legszívesebben? 

Reigl Judit visszatért Magyarországra: Zugor Sándorral és Böhm Poldival. A negyedik apostol, Bíró Zsuzsa azonban Svédországba ment tovább. Inkább lojalitásból, mint belső, 100%-os akaratból – Kardos Tibor felhívta Juditot, és kérte, hogy menjen vissza Budapestre, mert ha senki nem megy vissza Rómából, akiknek ösztöndíjat adott, akkor a fejét veszik. Időközben Magyarországon hatalomra jutott, és kezdetét vette a Rákosi-korszak. A kommunizmus, az elvtársak, a megfigyelések, a jól viselkedő állam, és az, ami mára már történelem. Viszont a naivság, az addig Olaszországban fűződő mámorban úszkálás – akkor is, ha pénzhiány miatt fagyoskodtak októberben az utcán – , és tapasztalat még mindig a fejükben volt, még mindig abban léteztek, és valójában nem tudták, hogy hova térnek vissza. Hogy hova csöppennek, mi fogadja őket, milyen hangulat uralkodik az emberekben, hogy mi fogja őket várni. Az egyébként eléggé figyelmeztető lehetett, hogy még épphogy megérkeztek Budapestre, elvették az útlevelüket – amit soha nem adtak vissza Judit számára. Úgyse, hogy minden második nap a hivatalban voltak, hogy visszaszerezzék az irataikat. 

A magyar valóság, az 1948 és 1950 között időszak tovább zajlott, és az egyik nap összehívták a Rómába kivitt művész-ösztöndíjasokat: olyan feladatot adtak nekik, ami arra irányult, hogy készítsenek egy festményt a magyar és szovjet barátságról. Reigl Judit örömmel állt neki a feladatnak, izgalmasnak találta, a végeredményt is jónak látta… Nem úgy azok az emberek, akik a bizottságban, „zsűriben” foglaltak helyett: olyan elvtársak voltak, akik a szovjetből tértek vissza, ahol megtanították nekik, mi is a helyes és mi az, ami a saját törvényük ellen vét. A szovjetekkel voltak, és mindent, ami ezt az akkori rendszert csak egy kicsit is negatívan tűntette fel, azonnal kitöröltették. Ez a bizottság nézte meg Judit elkészült festményét, majd úgy döntöttek, hogy nem jó és nem fogadják el. Politikailag nem megfelelő. Judit megkérdezte, hogy mi volt számukra a probléma? Mire azt a választ kapta, hogy a megérkező szovjet katonákat körülvevő magyar embereken nem látszódik eléggé a boldogság, az öröm a szovjetek iránt. Egy olyan embernek, akit szigorú fegyelem vett körbe tinédzserkorában, és aki ennek hatására minden szabálytól és kontrolltól menekült, ez maga volt a legnagyobb „red flag” – hogy ilyen hangzatos és népszerű mai kifejezéssel éljek. Itt határozhatta el Judit azt, hogy egy percig sem marad egy olyan országban, ahol a szabadságát korlátozni akarják. A 2012-es interjúban, ennél a pontnál Reigl Judit megemlíti azt is, hogy volt ennél a „meghallgatáson" egy fiatalember, Sólyom László tábornok, aki felállt a székéből és azt kérdezte, hogy miért kéne mindenhol feltűntetni a szovjet tankokat? A kérdés után néma csend telepedett a helyiségre, majd egy héttel később ezt a felszólaló tábornokot kivégezték. Az ilyen történések is hozzájárulhattak ahhoz Juditban, hogy minél hamarabb elhagyja az országot: nyolc sikertelen kísérlet után, a kilencedik próbálkozás 1950-ben sikeres lett, és Párizsba disszidált. Átmászott a vasfüggönyön, és gyakorlatilag Franciaországig sétált. Szó szerint átgyalogolti egy új életbe. Hantai Simon és Bíró Zsuzsa már Párizsban volt, ahogy 

Betty Anderson is, akivel 1948-ban ismerkedtek meg, majd 1950-től Betty haláláig együtt éltek Franciaországban – Reigl Judit szerelme: testileg, szellemileg, lelkileg, barátilag, művészileg, mindenestül. 

Hantai Simon mutatta be neki 1954-ben André Bretont, a francia írót, esztétát és a szürrealista mozgalom megalapítójának is szokás nevezni, így amikor vele összeveszett Judit, akkor már érthető, hogy valójában miért volt egyenlő a szürrealisták köréből való kilépéssel is. Egybeolvadtak. Viszont, amikor 1954-ben Reigl Judit első párizsi kiállításán találkoztak, mivel Breton volt az, aki megnyitotta az egész eseményt, akkor úgy tűnt még, hogy egy életre szóló jó viszony alakul ki köztük. Az író azonnal beleszeretett Judit Csillapithatatlanul szomjazzák a végtelent című festményébe, amit 1950-ben készített el. A festőnő úgy emlékszik erre a pillanatra vissza a 2012-es interjújában, hogy Breton, ahogy e képre nézett, könnyezni kezdett, ő pedig odaadta neki ajándékba a képet, és az író rendkívül hálás volt és boldog. Egyébként egészen haláláig Breton házában volt ez az kép, és halála után a párizsi Pompidou Központba került. Ahogy a festőnő Bretonról beszél, vagy Hantairól, vagy a többiekről, úgy érezhető az a fajta szeretet, amit kimondatlanul is mindig érzett irántuk. 

Reigl Judit nem akart művész lenni. Olyan, akit művésznőnek neveznek, pedig végképp nem sőt, ha nagy ritkán valaki rá tudta beszélni egy interjúra, és ott művésznőnek hívták, akkor kijavított mindenkit és azt mondta, hogy nem, én festő vagyok. A festészetért élt: szabadon bármit, bárhogyan és bármikor alkotni, gúzsbakötés nélkül létezni, ez volt a létezésének a központja… Betty Anderson után, akiről a 2012-es interjújában úgy beszélt, mint az élete értelméről, amiben Betty az értelem, a művészet pedig az élet. Van ennél gyönyörűbb és szívbemarkolóbb vallomás? Hiszen mindenki az igaz szerelemre vágyik, a valódi kötelékre, a holtomiglan érzésre, csak olykor - és mostanában a legáltalánosabb - a félelem nagyobb úrnak hat az őszinteségnél, a megnyílásnál. Inkább belebújunk a védekezési mechanizmusunkba, minthogy kockára tegyük magunkat valaki olyan iránt, aki nem is biztos. De mi határozza meg a biztost a bizonytalantól? Mi jogon mondhatunk előzetes véleményt olyanról, amit nem is ismerünk? 

Betty azért nyitott egy galériát, hogy legyen egy hely, ahol Judit kiállíthat. 

Azonban még a disszidálás előtt a magyar Honvédelmi Minisztériumtól kapott még egy megbízást: a felszabadulás témakörében festenie kellett egy freskót, ő pedig készített is egy figuratív festményt. Ez volt állítólag a „munkás paraszt barátság." Azonban politikailag nem fogadták el, mivel többek között azt kifogásolták, hogy nem jelenik meg rajta a Vörös hadsereg. Az, hogy mi játszódhatott le Reigl Juditban, csak ő tudhatta, azonban végül 1950-ben sikerült elhagynia Magyarországot, hogy meg se álljon Párizsig, ahol az első útja a Louvre-ba vezetett a Mona Lisa miatt. Nem érdekelte, hogy nem evett napokig, hetekig semmit. Nem volt fontos számára az éhség, mert a művészet volt a legkielégítőbb dolog, ami csak létezhetett. Úgy élt a munkásságának, hogy közben nem feszült szét benne. Mindenét kérés nélkül odaadta és beletette, főleg, ha azt érezte, hogy szabadon teheti mindezt. Elég megjátszott pillanatban kellett részt vennie gyerekkorában ahhoz, hogy pontosan tisztában legyen azzal, hogy mi az, amit nem akar: nem akar olyan helyen élni, ahol nem festhet azt és úgy, amit szeretne. Öntörvényű festőnek mondhatnánk, de Judit – az elmondások és a látottak alapján – sokkal jólelkűbb és alázatosabb volt annál, hogy öntörvényű legyen. Közben pedig vajon nem erről szól a valódi művészet? Valójában nem mindenki öntörvényű a saját útján ahhoz, hogy azt élje, abban létezzen, amihez tényleg szenvedélye és kedve van? ​És Reigl Judit szenvedélyben élt a festészet által, és szerelemben élt Betty Andersonnak köszönhetően. 

2020. augusztus 7-én, 97 éves korában hunyt el egy francia kis faluban, Marcoussis-ben. Ez a hely Párizstól délre fekszik, olyan 30 km-re, azonban se busz, se vonat, semmi sem jár oda. A falu szélén talált egy bérházat, amit egy istállóból alakított át, és majdnem 50 évig folyamatosan ott dolgozott. 

Mintha menekülni akart volna Párizsból, az emberektől: pont, ahogy talán egész életében tette. Bár a menekülés szó mennyire jogos, ha igazából csak a szabadságot választotta a végén mindig a kontroll helyett? A beskatulyázás, a címkézések helyett önmagát helyezte előtérbe: nem volt ő senki, csak festőnő, mondaná.

Közvetlen André Bretonnal való összeveszése után költözött ki Marcoussisbe, és mivel annyira belemerült és az egész életét a festészetnek szentelte, így nem tartotta a kapcsolatot a szürrealizmus művészi körrel, nem járt kiállításmegnyitókra, így hamarosan kikerült a köztudatból. Elvonulni mindig egy döntés kérdése. Hajlamosak az emberek, hajlamosak vagyunk önzőségnek tekinteni, ha egy adott személy fogja magát és kisétál az életünkből: úgy vesszük, mintha elhagyna minket, de nagyon kevesen gondolnak bele ilyenkor abba, hogy vajon az a személy, aki elment, az hogyan érzi valójában magát. Miért hozta meg ezt a döntést? Miért döntött így? Vannak pillanatok az ember életében, amikor úgy dönt, hogy elég volt, hogy nem küzd többet, hogy nincs már többé feladás azért, hogy másokat elégítsen ki ahelyett, hogy 100%-ban önmagát ölelné. Lehetne beszélni a kiállításon is átívelő műfajokról, amiket képviselt: szürrealizmus, figuratív, absztrakt, figuratív vagy épp non-figuratív. Lehetne beszélni arról, hogy mennyire nem lehetett bekategorizálni, és azt hiszem, erre haláláig szándékosan törekedett is. Lehetne arról beszélni, hogy mennyire nem volt ínyére való, amikor emberi alakok jelentek meg a képein, és valahogy aztán úgy volt vele, hogy tessék, visszatért a kezdetekhez. Ha valamit szívből csinálsz, alázatossá válsz: megtanulsz eszközzé válni, hogy van, ami hatalmasabb nálad. Lehetne beszélni arról, hogy

2023 decemberében a Virág Judit Galéria árverésén Reigl Judit egyik festménye, az 1959-ben készült Tömbírás sorozat egyik darabja 44 millió forintért kelt el. A Csavarás, gomolygás című képe is elkelt, 13 millió forintért.

Azonban még életében megélhette, hogy a festményeiért az emberek vagyonokat lennének képesek kiadni: az Éclatement (Kitörés; 1955) című festménye 2017 júniusában a Sotheby’s párizsi aukcióján 411 000 euróért (466 427 dollár; 127 568 774 forint) kelt el. 

Lehetne ezekről beszélni, és szükség is van rá, hogy ezekről is beszéljünk, ha szóbajon Reigl Judit neve, de ennél sokkal többet jelentett. Vajon milyen volt az 1950-es években és évektől egy emigráns, leszbikus festőnő élete a férfiak által uralkodó művészi létben, Párizsban? Vajon mit érezhetett, mikor Olaszországból visszajöttek Magyarországra, és megszabott politikai festővé akarták őt tenni? Vajon milyen érzések kavaroghattak a fejében, miközben átmászott a vasfüggönyön, és először érintette úgy a francia földet, hogy pontosan tisztában volt azzal, hogy most egy darabig nem fog Magyarországra visszatérni? 

„Mindig ciklusokban festek. Mindig visszatérek ugyanoda, csak egészen más színvonalon.” 
(Reigl Judit) 

Ahogy a kiállításon sétáltam a Műcsarnokban, már az első terem legelső képeinél azt éreztem, hogy szorít valami és nem kapok levegőt. Ráült a mellkasomra, nem ereszt, és mégis soha ennyire szabad nem volt a levegő, mint ott és akkor. Azt éreztem, hogy nem akarok kilépni a termekből. Megszűnt a többi ember, megszűnt a hely, megszűnt minden körülöttem, csak és kizárólag én léteztem. Minden képkeretet, minden figuratív és non-figuratív, avagy absztrakt vonalat magamba akartam szívni. Magamévá tenni. Minden festmény előtt úgy éreztem, mintha mágnes tartana ott, és kész vége, soha többet nem mozdulok el onnan. A falak között, két kép között, a helyiség között ott volt Reigl Judit. A gondolatai, a ki nem mondott érzései, a magával  cipelt traumái, a kiszakított döntései, a megnyert boldogsága, az eljátszott bizalmak, a végtelen veszekedések, a megértés, a meg nem értettség, az önkényes elvonulás, a feláldozás, a saját önerőből való lojalitás, a vissza nem kapott útlevél, a szabály nélküliség, a kontroll ellen való tűntetés, a szabadság megtalálása, a veszteségek, az otthon, a nőiesség, ami férfi lélekké avanzsálódott, a szembenézések, a soha el nem futás, a mindig megváró utolsó felkiáltójel. Mert Reigl Judit nem az utolsó pontnál állt fel, hanem mindig egy utolsó, nagy és piros felkiáltójel után döbbent rá, hogy így nem akar tovább élni. Egyrészt a naivság az, amit látsz rajta, de közben észrevehető az a fajta kőkeménység, amiről lerí, hogy nem most jött le a falvédőről. Mintha ott a vasfüggöny átmászása és a Franciaországig eljutása közben ráeszmélt volna arra, hogy valójában semmi sem győzheti le, ha ő maga nem engedi meg, hogy leigázzák. Igen ám, de attól még ott bújt meg az az érzés is, hogy őt senki nem korlátozhatja le, hogy nem hagyja senkinek, hogy beskatulyázza, becímkézze, beszabályozza: neki senki nem mondhatta meg, hogy mennyire és hogyan lehet szabad. De ahogy nem mondhatja meg neki senki, úgy ő sem mutatta meg senkinek. 

Franciaországban élő magyar festőnő, aki 88 évesen lett Kossuth-díjas, és 96 évesen halt meg 2020-ban. 80 éves kora után, Makláry Kálmán galériatulajdonos jóvoltából fedezték fel... Újra? Igen, talán senki nem fog megsértődni, ha az újra kifejezést használom, hiszen Judit már felfedezett volt egy korszakban, csak olykor mindig kell egy hátralépés a nagyobb fény előtt. 

2024. január 28-ig megtekinthető a kiállítása a Műcsarnokban: Reigl 100. 
 Az első ​hazai kiállítása egyébként 2005-ben volt, szintén a Műcsarnokban, de 2014-ben a Ludwig Múzeum is helyet adott az „Űr és Extázis" 
életműkiállításának. 

• 1950 André Breton Hantai Simon kiállítás kiállítás budapest 2024 Műcsarnok műcsarnok reigl judit Párizs reigl 100 reigl judit

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!