Azt hiszem, Billy Corgan bandájának eddigi legmerészebb vállalkozása ez a lemez. Hogy miért, azt megtudod, ha fellapozod a borítót.

Nem akarok semmilyen poént lelőni, de Corganék, most megmutatták a középső ujjukat az Amerikai álomnak, s nem biztos, hogy konzervatívabb körökben kedvelni fogják őket ezért. A bookletben látható fotókon rendesen kifigurázzák a sztárocskákat, a politikusokat, és általában az amerikai idollt. Lesznek olyanok, akiknek a hátukon feláll majd a szőr, ugyanakkor elgondolkodtató és komoly dolgok ezek. Több ez, mint egyszerű polgárpukkasztás.

Na ennyit a külcsínről, most lássuk a tartalmi részt. A lemezen a SP-tól megszokott sötét, depresszív rockzene hallható, melyet átjár egyfajta baljós hangulat, ami egyedül a záró Pomp and circumstances című nótában enged fel. A zene néhol erőteljes és szókimondó, néhol pedig befordulós, elmélyülős. Mindenképpen figyelemre érdemes anyag, bár nem száz százalékos. Leggyengébb pontja – számomra legalábbis – Corgan erőtlen, sejpítő orgánuma.

Pedig nem lenne rossz hangja, de ez a kornyikálás leginkább egy beteg kandúr nyávogására hasonlít. Na mindegy! Azért ez egy alapvetően jó album, lehet rá merengeni az élet nagy dolgairól, de ha egyszerűen csak magadba szállnál vagy rád tör a melankólia, olyankor is tökéletes.

:

• Smashing Pumpkins: Zeitgeist

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!