Quimby - Honnan számítható a stabilitás és a hosszútávú maradandó népszerűség egy zenekar körül?
32 év. 32 éve töretlenül együtt akkor is, ha éppen visszavonulót fújnak a nyilvánosság előtt. 32 éve töretlenül akkor is, ha éppen igencsak képlékeny és fárasztó ez a töretlen kifejezés. Egy szakadatlan hullámvasútnak tűnik az egész létezésük, az egész személyiségük, az egész zenekari létük, a barátságuk, de az a valódi őszinte hullámvasút, amibe ha belenézel, meglátod önmagadat is: nem rejtegetnek semmit, nem hazudnak bele a szemedbe, és nem hagynak ott az útszélén akkor se, ha éppen önmagukat is nehezen találják meg.
A frontember, Kiss Tibi 2020-ban - akkor 15 év után -, bevallotta, hogy ismét szembekerült a démonaival, így a zenekar egy kis időre szünetel, mert alkohol- és drogproblémái miatt elvonóra megy, hogy visszaszerezze az élete felett az irányítást, hogy összeszedje magát. Azt szokták mondani, hogy amikor már önként beismered azt, hogy mi is a helyzet veled, az már egy lépés a gyógyulás felé: a maradandó gyógyulás felé.
Három év szünet után a fiúk 2022 októberében tértek vissza a Budapest Park színpadára, ahol teltházzal zárták a nyarat, az őszt, a fesztiválszezont. - Most 2023 augusztus 25-én szintén egy teltház-állapotú koncerten lehettünk többedmagunkkal együtt a szintén Budapest Parkban, nyár utolsó napjainak egyikén. - Teltház ünnepelte őket, teltházzal néztek farkasszemet, egy teltház fejezte ki a szeretetüket, a tiszteletüket, a bizalmukat, vagy épp azt, hogy bármi is történik, itt vannak. Hogy annyi mindent kaptak és kapnak a zenekar dalszövegei által, a tagok jelenléte által a saját életükhöz, hogy fel se merülne az elfordulás. De mi lehet a stabilitás alapja? Hogy bármi is történik, vállalják akkor is, ha nem azonnal, hanem mondjuk kettőt fordulnak és utána? Hiszen igaznak tűnik az a kis mondásnak nevezett mondat, hogy ha hangosan kimondom, igazzá válik, és még nem készültem fel rá, hogy igaz legyen. Vannak emberek, akik ezt az én életemben nehezen értették meg: hogy nem azért nem mondasz ki valamit, mert hazudsz, mert nem vallod be magadnak, mert hülyének nézed, mert nem bízol benne, hanem azért nem, mert rettegsz attól a tudattól, hogy valóság legyen az éppen aktuális eset: mert először saját magadban kell helyreraknod, s csak utána jöhet a kinyilvánítása, a felvállalása. Sokáig azt hittem, hogy rosszul csinálom. Hogy a másiknak igaza van, és szégyellnem kell magam azért, mert nem mondok ki olyat, amit a másik szerint ki kéne mondanom, pedig ez is már mennyire szürreális? Honnan tudhatná a másik, hogy miről kell beszélnem, mit kell tennem, hogy egyáltalán mi lenne a számomra a legideálisabb? Mások ideális elképzelése nem egyenlő az én ideális valóságommal. Az, hogy mások mit gondolnak helyes lépésnek, nem lesz egyenlő azzal, hogy ők is aszerint élnek-e, amit tőlem elvárnának. És ez fordított helyzetben is igaz. Az elvárásaink nem lesz automatikusan egyenlő azzal, amit mi magunktól is elvárunk: nem félelem és nem szorongás nélkül születtél. Senkit sem kész állapotban küldtek le a Földre: akkor hát honnan jöhet a tökéletességre való hajlama az embereknek? Hogyan alakul ki bennünk a versengzés érzete, a legjobbakká, a legszebbekké, a leglegebbé válás belső kényszere? Tudom, hogy nem mindegy az sem, hogy milyen családban nevelkedsz, hogy milyen körülmények között, hogy mit tanulsz az első hat évben, mit látsz, mit tapasztalsz, mik lesznek a későbbi kapcsolataid kulcsmomentumai, a sérülések origói, de ha nem elvárás alapvetően a tökéletességre való hajlam, akkor minek következtében kerül be a sejtjeinkbe, az elménkbe?
“A puritán ösztön és a szükség vezet,
Szanaszét mardosom a tetemeket.
És szíveket szórok a lábak elé,
Hogy mutasson utat a vaknak hazafelé.”
(Quimby - Ultravaló részlet)
Hirtelen csak azt vetted észre a most lévő augusztus 25-én megtartandó koncerten, hogy körülötted és amerre elnézel, mindenhol emberek vannak. Minden generáció megtalálható volt sőt, voltak olyanok is, akik családostul érkeztek és mindegyikük arcán az élvezet, a felhőtlenség, az egyszerű jelenlét volt látható, mintha csak kiugrottak volna egy kis családi napra, csak semmi hececáré. A Quimby az egyszerűség maga, a túlbonyolítás paródiája, ahogy olykor saját maguk paródiájává is válnak: pont ettől szép, pont ettől időtállóak, hogy sosem akarnak mások lenni, sosem akarják megmondani a frankót vagy eljátszani, hogy valamilyenek, hanem természetesmódon puritánok és őszinték. Hiszen melyik zenekar képes arra, hogy úgy jelenítse meg az egyik dalában azt, hogy mit un, hogy közben azt érzed, ezeket valójában imádja, hogy ezeket valójában mindannyian imádjuk, csak van idő, amikor besokallunk s akkor miért is ne éljük meg a mindenből elég pillanatot ahelyett, hogy elfojtanánk magunkban? Miért vagyunk hajlamosak megengedni a körülöttünk élő világnak, hogy az elfojtást belénk szuggerálja azzal a mérgező mondattal, hogy az érzelem kimutatása gyengeség? Miért hagyjuk, hogy ostoba sztereotípiák vegyenek körbe minket, s miért bólogatunk akkor is, ha magunkban már kezd tisztulni az ég és ráébredünk, hogy a felcímkézés, a bekategorizálás nem létező fogalmak, ostobaságok? Kiss Tibiék az egyik olyan régi banda, akik az elejétől kezdve olyanok, amilyenek: velük együtt nőttünk fel, változtunk, éltünk - olykor elmebeteg módjára, de ahogy ők, idővel felteszed a kezed, és annyit mondasz, hogy vállalod. Mert az ember minden szakaszában önmaga, minden helyzetben ő maga van ott, de ahhoz, hogy teljesen önazonos legyen a végére, mindent meg kell élnie. Ha az egyik szakaszban tett viselkedést az akkori barátok túl közönségesnek ítélik meg, és abból kiindulva ítélkeznek afölött, aki évek múltán leszel - és teszik ezt anélkül, hogy már nincsenek is az életedben -: tegyék.
“Mi itt nem gyógyulunk, nem gyógyítunk,
csak mélyen a sebekbe nézünk.
Táncolunk a fájdalommal,
lassan, forogva égünk.
Gyere közelebb, itt meghallhatod
a bánat üvöltését,
és lejáratva önvádaink
teljes gyűjteményét
A jelen nem bánt, a jövő a soha,
itt csak a múltba látunk.
Egy pár fityingért te is lehetnél
tépett kebelbarátunk.”
(Quimby - Lejárt lemezek részlet)
A Quimby az, ami nem öregszik: 32 év ide vagy oda, generációk nőttek fel vele és mellette, ő mégis töretlenül vonzza be magába az összes generációt, mert akármilyen új nemzedék is jön, a dalszövegek nekik is szólni fognak: hétköznapi, mindenkinek érthető szövegeik legyőzik az időt. Stabilak és mégis erősen függnek az éppen aktuális lelkiállapotunkhoz, élethelyzetünkhöz, hiszen oly mindegy, hogy melyik dalukról is van szó, de kétszer ugyanazt nem fogja jelenteni a számodra. A dalszövegek mély állapotok, kijelentések, gondolatok, érzések, de nem télikabáthoz hasonlóan, hogy nehezen rád nehezedik, hanem mint egy nyári kis dzseki: könnyed, ami átereszti a meleget, de meg is óv a kisebb széllökésektől.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez