Brutális film. Nekem egyetlen egy hasonló élményem volt, a Vilsmaier-féle Sztálingrád, ahol a rendező belerúg az ember hasába rögtön az elején, azután ugrál a gyomrán, és amikor azt hisszük, végre levegőt kaphatunk, akkor csupán annyi történik, hogy felugrik, mielőtt újra belénk talpal páros lábbal.

Akinek ezután van kedve újranézni ezt a nagyon, de nagyon is remekművet, annak a Gyűlölet mellé kiegészítőként ajánlom, de nagyon óvatosan, mert olyan dolgokra mutat rá, amit nem szeretünk látni. Főleg így, benne a válságban amolyan jövőkép is lehet, hiszen a gyomorszorítás egyre nagyobb, és az  ingerküszöb is egészen felcsúszik, vagy éppen természetes lesz az, aminek korántsem szabadna annak lenni.

Hogy drogdíler, vagy profi fotós lesz az utca gyermekéből, vagy éppen egy élve temetést néz végig, vagy a lehető legtermészetesebb módon használj a fegyvert, az nem mindegy. Akkor sem, ha ebben a környezetben fokozottan érvényesül az a szociológiai tétel, miszerint csak és kizárólag egyedi kitörés lehetséges.

Igaz.

Aki teheti, az elfelejti.

Mint amikor egy haldoklót látunk, akit legszívesebben eldugna mindenki, csak legyünk túl rajta, olyan hangulatot árasztanak a képsorok.

Mintha Rio de Janeiro nem is létezne, vagy inkább egy másik kép élne, vagy szeretnénk, hogy éljen.
Mintha egyszerre járna minden történelmi és emberi korszakban a Föld, és az emberiség, mintha felkínálná választásra a rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket valami tőlünk független, de mégis a kényelmünkből táplálkozó erő.

Mert akkor mi van, ha senki sem akar kitörni, mert a szegénység kényelme fogva tartja?
Meglepő nézőpont, de a válaszok egyszerűbbek, és minden bizonnyal és láthatóan valahol nagyon a Maslow-piramis alján találhatóak, miközben létrejön a körülmények közötti és elfogadott tökéletes önmegvalósítás…

Hogy eközben élve temetnek, vagy gyerekek lőnek egymásra?
Hogy eközben eltűnik az ember, vagy legalábbis, amit annak hiszünk?
Lelkünk rajta.
Illetve az nem.
Valami egészen más ül tort.
De lassan mindenhol megszokjuk.
Pedig nem kellene.
Igaz, összeszorult gyomorral nem nagyon jut idő a gondolkodásra.

Bokros László

Isten városa
színes, magyarul beszélő, brazil-francia filmdráma, 130 perc, 2002
Dolby Digital

rendező: Fernando Meirelles
író: Paulo Lins
forgatókönyvíró: Bráulio Mantovani
zeneszerző: Ed Cortes, Antonio Pinto
operatőr: César Charlone
jelmeztervező: Bia Salgado, Ines Salgado
producer: Andrea Barata Ribeiro, Mauricio Andrade Ramos
látványtervező: Tulé Peak
társrendező: Kátia Lund
vágó: Daniel Rezende

szereplő(k):
Alexandre Rodrigues (Buscape)
Leandro Firmino da Hora (Ze Pequeno)
Philippe Haagensen (Bene)
Matheus Nachtergaele (Sandro Cenoura)
Alice Braga (Angelica)
Seu Jorge (Mane Galinha)
Johnathan Haagensen (Cabeleira)

• Isten városa kortalan remekművek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!