Tavaly a kései tavaszon lett vége a télnek, március idusán még a havat lapátoltuk, és jeges csapadék torlaszolta el a garázskijárót. A te kocsid állt ott akkor, Miklós, emlékszem, piros színű, kopott kocsi volt. De szerettem.

Milyen jó volna most egy cigaretta, mikor veled beszélek, különös ingerenciát érzek arra, hogy beszívjam a nyugalmat adó füstöt. Tudod, a szívem ilyenkor elkezd hangosan dobolni, tán még te is hallod. Rakd ide a fejed, úgy mint régen. Akkoriban mindig későn keltem, 11-kor sem engedtem a redőnyt ritkásra felengedni. Sűrűn omlott le a fény előtt a jó öreg sötételő, nyikorgott, mikor húztad fel délben, hogy mostmár menni kell ebédelni. Hinnéd te? Mióta elmentél, minden nap hétkor kelek, és nem bírok a sötét mögött aludni. Én üdvözlöm először a napsugarat a jó öreg Blazacban, merthogy elköltöztem egy háztömbbel arrébb. Nem bírtam szagolni az illatod, amit a szekrényekben hagytál, még a törülközőket is kidobáltam, amikhez hozzáértél, meg mindent, ami rád emlékeztetett. Beteg lettem, miután elmentél, de ezt a betegséget ne úgy képzeld, hogy nem bírtam kikelni az ágyból. Bár megváltoztam kívül-belül. Megszépültem utánad a betegségben, mindenhogyan. Pedig először halálra váltam, mikor megmondták a diagnózist, és a hiúság az ember legnagyobb ismertetője: első gondolatom nem az volt, hogy meghalok. Úgyis tudtam, ha téged túléltelek, akkor engem innen a földről már csak százévesen vihetnek el úgy, hogy térden állva kell könyörögnöm a halálnak. Na, figyelsz? Az futott át rajtam akkor, mikor a doktorral diskuráltam, hogy belecsúnyulok ebbe a kórba: kopasz leszek és sápadt, papírbőrű, mint az öregek az onkológián, akibe úgy kell a cukrozott teát is belédiktálni. De nem lettem olyan, kivirultam. El se hiszik, hogy beteg vagyok. Úgy gondolom, megijedhetett tőlem ez a rettegett kór, minek hallatán a nővérek összeszorított szívvel fecskendezik be a kemikáliát.

Emlékszel, milyen dacos tél volt, amikor te engem szerettél? Mára nem maradt bennem semmi dacosság, és a három csikorgós hónap is - nézd - hogy megszelídült. A napokban újra gondolkodtam az élet értelmén, azon hogy utánad mégis mi maradt. Örülni kell a napnak, amit már nem zárok el magamtól a nehéz redőnnyel. Igen, Miklós, örülni kell a napnak.

                                                                                                                                             

                                                                                                                       Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

• rúzs és tükör szentesi éva

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!