Perjés János 1982-ben kezdte karrierjét a Nemzeti Színház stúdiójában, ahol utána szerződtetett tagként is növelte a Nemzeti Színház színészstábját. Rengeteg film-, és sorozatszerep is kötődik a nevéhez, például 2014-ben a „Munkaügyek” -ben is szerepelt, vagy 1998-ban a „Zimmer Frei” -ben.

2010-ben Papadimitriu Athináról és, -val írt egy könyvet, aki jelenleg Sándor Péterrel az „Örökké… szabadon” című, Czeizel Gábor rendezésében létrejövő darabban játszik. Abban a színházban. amit 2011-ben alapított meg Perjés János, és ami 2015 óta önálló, állandó épületben történik Spirit Színház névvel, a második kerületben. Hegyi Barbara is a társulat tagja, de semmiképp sem lehet kihagyni a „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról”, amit a mostani évadban még biztosan meg lehet nézni. De most jöjjön a színésszel, rendezővel, igazgatóval létrejött beszélgetés: ismerjék meg Perjés Jánost. 

Művészcsaládban nevelkedett, vagy hogyan került először a színház közelébe? 

Amióta az eszemet tudom, a színház volt életem középpontja, de olyan szinten, hogy hétévesen már a Madách Színházban ültem. A legelső darab amit láttam, furcsa mód egy krimi-vígjáték volt, „A mesterdetektív”. Úgy tűnik egy kör bezárult, hiszen júniusban ennek a darabnak az egyik szerepét játszom. Akkor Mensáros László és Márkus László előadásában láttam, most pedig Sándor Péterrel játszom egy új fordításban, „Ördöglakat” címmel.

1982-ben kezdte el pályáját a Nemzeti Színház stúdiójában. Milyen volt akkoriban a színházi élet, a színészek helyzete, a társadalmi szerepvállalás? Mit látott belőle akkor, és mi a legláthatóbb különbség a színházban akkor és most? 

Nagyon fegyelmezett, ugyanakkor behatárolt színházi élet volt, meghatározott és áttörhetetlen rangsorral, ami persze többféle szempont szerint állt fel. A mai napig abból élek, amit akkor és ott tanultam. Hiába volt szinte természetes hatalmas művészek mellett létezni, nekem mindig nagy megtiszteltetés volt, és az a mai napig is.

Talán ami különbséget ki tudok emelni, az az, amennyit a világ is változott. Az alázat, az együttműködés, a közös akarat hiánya, (főleg ha párhuzamot kell vonnom), ma riasztóbb, mint bármikor. Nagyon nem volt divatban a „nekem jár” elven való működés. A fiatalok talán jobban voltak szocializálva, pontosabban látták a helyüket egy rendszerben. Ezért egyébként maga a rendszer a felelős.

A szakmára visszatérve. Sok színész, aki nem a Főiskolán végzett, vagy nincs színészdiplomája, rengeteget küzdd ezzel saját magában. Ön hogy áll ezzel a kérdéssel? Kell diploma ahhoz, hogy a szakmában hivatalosan is elfogadjanak színésznek? Kell diploma ahhoz, hogy azt tudja mondani az ember, hogy „igen, én színész vagyok”? 

Mindig voltak akkoriban is olyan színészek, akik diploma nélkül dolgoztak színházakban. Abban a színházi rendszerben is elfogadták, bár lényegesen nehezebb volt feladathoz jutni. Illetve vidéken volt ez kicsit jellemzőbb, viszont ott a rengeteg gyakorlattal és nyilvánvaló képességgel, ma már ők a Nemzet Színészei. Ennél is régebben pedig szinte csak diploma nélkül lettek országos sztárok.

Nem érzékelem, pontosabban nem figyelem, hogy ma hogy működik, de azt látom és láttam, hogy szinte képességtelen színészhallgatókból egy-egy kitartó rendező miként faragott, sok-sok kudarc árán, kitartó gyakorlattal, mára elfogadható színészt. Nem egy színházigazgatói poszton is látunk ilyet. Ez egyéni sorskérdés.

Azt nyilatkozta az egyik interjújában, hogy sem a magánéletben, sem a színházban nem érdeklik a mellékszerepek. Mit jelent a mellékszerep az Ön értelmezési kéziszótárában? 

Én „nagy ügyű” ember vagyok. Komplexen, egyben nézem a dolgokat az élet minden területén, tehát nem én vagyok a legalkalmasabb az aprólékos munkák elvégzésére, bár a magánvállalkozás számtalan ilyen feladatot ró rám. A színpadon is legjobban azt szeretem, amikor egymagam viszem a „terhet”, mint például a Mengele bőröndje c. monodrámában. 
Nekem nagyobb visszaigazolás nem kell, minthogy esténként száz ember lélegzet visszafojtva követ kétszer egy órán át. Ez megrendítő, egyben üdvözítő felismerés.

Az előző kérdésre visszatérve, hiszen közben színházigazgatóként, de teljes színházi emberként is, eléggé alázatosnak és kompromisszumkésznek kell lenni. Így mégis hogyan kerül egyensúlyba az alázat, a kompromisszumkészség, és hogy nem igazán híve a mellékszereplésnek, ha önmagáról van szó? 

Rengeteg alázatot tanulok nap mint nap. Talán ez a legnagyobb feladatom. Valamint az, hogy kiismerjem magam az emberi lelkek útvesztőjében. Be kell vallanom, hogy nem én vagyok a legideálisabb igazgató, de mivel a saját „termékemről” van szó, kénytelen vagyok állni a sarat. Túl sérülékeny, hirtelen haragú és makacs vagyok a vezetéshez. Kárpótlásul maximális figyelmet és törődést, emberséget kapnak tőlem a körülöttem lévők.

A Spiritről akarva és akaratlanul a spirituális jut eszembe, de ezt sosem tagadta ön sem. Mindig ennyire tudatos és önazonos volt, vagy Ön is megküzdött a saját belső démonokkal és viharokkal? Hol tart jelenleg most az önismeretben, az önelfogadásban és ezzel együtt a világ elfogadásában?  

Természetesen nem voltam mindig a helyemen, ezzel magamban küzdők a mai napig is. Olyat várok el az élettől, amit talán nem tud megadni nekem. A mindennapi harcokkal talán kiveszett belőlem az örömre való képesség nagy része. Mindig magamnak való voltam, most hogy felvállaltan megtehetem, jóval önazonosabb vagyok, és szilárdan képviselem amit szeretnék. Habitusomból adódóan jóval keményebben szeretnék és határozottabban létezni, de a világ megmutatja nekem, hogy meddig mehetek el ebben. Az a világ, ami egyre idegenebb nekem. A világot, ami körülvesz minket, mi teremtjük, és értetlenül, elégedetlenül állok az emberi viselkedésformák előtt.

• interjú perjés jános spirit színház

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!