Novellasarok: Kolonoszkópia

─ Egy három napig tartó szimpla kis hasmenés után már kolonoszkópiára küldték, érti? És Joe még csak nem is csodálkozott. Elment és megtükrözték. Azt mondta, hogy akkor még csak pár hónapja élt Magyarországon, és úgy hitte, itt ilyen a rendszer. Ez a szokás. Ő pedig semmiképpen nem szerette volna, ha a rendszer miatta ütközik akadályba.

Tudja, doktor úr, Joe szavai még most is tisztán csengnek a fülemben. Mintha csak tegnap mesélt volna az első igazi, magyaros szalonnasütését követő bélproblémáiról. Emlékszem, akkor csak mosolyogtam a történeten. Magamban meg azt gondoltam, csak egy amerikai lehet ilyen hülye, hogy ekkora bizalmat tápláljon a rendszer iránt.

A pszichiáter álmosan becsukta, majd nagyon lassan kinyitotta a szemét, megköszörülte a torkát, és ismét pislogott egy hatalmasat. Témánál vagyunk, gondolta.

─ Próbáljuk meg még egyszer. Iván, miért van itt?

─Tudja, tegnap reggel, amikor felébredtem, és üresen bámultam magam elé, hirtelen újra felbukkant előttem életem filmjének ez az előbb említett apró jelenete. Joe és az ő a megfoghatatlan rendszere, amelynek mindenképpen a részesévé akart válni. Akár a végbéltükrözés árán is. Én sosem tudtam volna ilyen elszánt lenni. Kolonoszkópia közelében sem jártam soha. Mostanában mégis úgy érzem, valamit jól feldugtak. Hátulról. Ekkor hasított belém a felismerés: a gondjaim onnan erednek, hogy én nem váltam a rendszer pótolhatatlan részévé vagy tartozékává. Soha szándékomban sem állt tenni érte semmit. Valahol azt hallottam, hogy a pszichológiában a felismerést áttörésnek hívják, vagy minek, de ehhez maga biztosan jobban ért.

A pszichiáter lemondóan megrázta a fejét, de Iván nem figyelt rá. Hiába a szigorú tekintet és a fejcsóválás. Mintha itt sem lennék, nem a kérdésre válaszol, gondolta. Elővette jegyzettömbjét és unottan firkálni kezdett, mialatt Iván egy pillanatnyi szünet után tovább folytatta monológját: ─ Jó, jó, kezdem az elején. Az elmúlt egy évben egyre ritkut körülöttem a levegő. Folyton olyan érzésem van, mintha felfelé kellene haladnom egy hegyen, és néha még az az átkozott szél is a pofámba fújja a port. Nem vagyok igazán boldog ember. Ez a tegnapelőtti hír meg tényleg a padlóra lökött. De az is lehet, hogy csak jól belém rúgott, amikor már ott feküdtem. Elismerem, a dolgok jelenlegi állását elég sötéten látom. Sőt. Nem csak elismerem, de be is vállalom ezt. Kérdőjel nélkül. Pont úgy, ahogy az az unszimpatikus tévés pszichiáter szokta üvölteni a tévében. Na, hát hozzá nem mennék soha. Elég az, ha otthon üvölt velem a Zita, meg a hivatalban a kolléganők. Tudja, maga olyan kedvesnek tűnt, amikor a pácienseivel készült fotóit nézegettem a honlapján. Barátian ölelgette őket és mosolygott. Nekem is erre lenne most szükségem. A fejemet leordítják eleget.

─ Ne féljen, nem akarok önnel ordítozni, Iván ─ mondta unottan a pszichiáter, majd egyik kezével megdörzsölte halántékát és páciensének szegezte a kérdést: ─ Mióta érzi úgy, hogy nem tudja megoldani a problémáit?

─ Tessék? Negyvenhét éves vagyok, maga szerint mégis mióta? Ne vegye támadásnak, csak úgy kérdezem. Maga a pszichiáter.

Iván, mint aki remekül megválaszolta a kérdést, tovább folytatta szóáradatát:

A magánéletem rendben van. Zitával négy éve vagyunk együtt, de nem házasodtunk össze. Ő nem akart „né” lenni, én meg nem akartam, hogy dupla neve legyen. Tudja, az a kötőjeles forma, ami mostanában olyan divatos. Na, így inkább nem pazaroljuk a pénzt egy esküvőnek álcázott bulira. Egyébként is, most terhes. Negyvenhét éves vagyok, és apa leszek. Tudja nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezhet, mint ahogy abban sem reménykedtem, hogy valaha találok még valakit, aki az összes rigolyámmal együtt képes elviselni. És aztán találkoztam Zitával. Ő szórakoztató és jól is főz. A szexre sem panaszkodhatom, és a gyereknek is örülök. Mikor közölte velem, hogy terhes, már láttam is, ahogy a bőrt rúgom majd az udvaron a kisfickóval, pedig azért sokkolt a hír rendesen. Aztán jött az ultrahangos 3D-s vizsgálat pár hónapja. Ha Zita arcán nem terül el földöntúli mosoly, akkora pánikrohamot kapok, mint ide Peking. Két fiú. IKREK. Az ultrahangos hölgy meg gratulált, és közölte, hogy életünk legboldogabb időszaka vár ránk. Hát hülye ez? Van egyáltalán gyereke? Vagy ikrei? Akkor meg mit gratulál? Két gyerekhez kelni éjszaka nem lesz nagy öröm. De azért bízom abban, hogy csak annyira utáljuk meg őket, amennyire minden szülő megutálja a kölykeit, mire azok betöltik a tizennyolcat. Ne nézzen rám ilyen hangnemben, doktor úr, csak vicceltem.

─ Nem nézek önre semmilyen hangnemben, Iván. De ikreket mondott? Ikreik vannak?

─ Maga süket? ─ ordította váratlanul Iván. ─ Most mondtam, hogy Zita ikrekkel terhes, de neki nem nagyon van köze ahhoz, amiért most itt vagyok.

─ Dehogynem, gondolkozzon Iván. Emlékszik még az eredeti kérdésemre? Tudja, hogy miért van itt? Próbálkozott ismét a pszichiáter.

─ A Hivatal. Mindennek az átkozott hivatal, az oka. Tudja, másfél éve dolgozom ott és velős boldogtalanságom kezdetét erre az időre datálom.

Már megint a hivatallal jön. A pszichiáter idegesen kopogtatni kezdte tollával az asztalt és tehetetlenül a hajába túrt. Próbálta legalább félig kizárni fejéből Iván egyszereplős matinéját. Vajon, ma nekem kell elhozni a gyerekeket a logopédustól? Tűnődött, közben pedig hallgatta, ahogy Iván tovább duruzsol:

- Így visszatekintve, nem lehet rosszabb, mint egy átlagos munkahely. Más örül, ha dolgozhat. Én meg napról napra egyre szerencsétlenebbül éreztem magamat. Mégis mi a gond velem? Tudom, tudom, hogy ezt a kérdést mindenki felteszi magának legalább egyszer az életben, de nem negyvenhét évesen. Amikor reggelente belépek a kapun, minden fekete-fehér lesz, pontosabban szürke. Pedig a legtöbben repesnének a boldogságtól, ha minden nap kilencvennyolc nővel találkozhatnának a munkahelyükön. Rajtam kívül csak két férfi dolgozik a hivatalban: a portás és perverz Józsi, az irattáros. Tudom, így kezdődhetne egy jó kis film is. Szigorúan tizennyolc éven felülieknek való tartalommal, de itt nem lesz pornó. Ez csak az életem. A portás másfél éve minden reggel rám köszön, hogy: Jó reggelt István! Az én nevem Iván. Egy ideig kijavítgattam, de most már úgy is mindegy. Csak integetek neki szótlanul. Általában elkésem. Fél nyolcra kellene beérnem, de háromnegyed nyolckor még a parkban guggolok. Na, ne gondoljon semmi rosszra! Egy hatalmas tuja mögött rejtőzve várom, hogy a jegyző kocsija is leparkoljon, és ne kelljen közösen fellifteznünk a negyedikre. Nem akarom, hogy megtudja: mániákus elkéső vagyok. Ő is az, de hát ő megteheti. Mégiscsak a jegyző. A lift egyébként is irtózatosan lassú. Az ötödikre pontosan négy perc negyvenhét másodperc alatt ér fel. Ezt Józsitól tudom. Azt mondta, régebben nagyobb sebességgel haladt a lift, de valaki lelassítatta. Hallott már ilyet? Gondolom, azért, hogy passzoljon a munkamenethez. El tud képzelni egy munkahelyet, ahova mindenki fél nyolcra érkezik – rajtam kívül általában pontosan –, de fél tízkor még kávéznak, meg sajtos bucit esznek?

─ Iván…─ kezdett volna ismét bele az orvos, de páciense hamar letorkolta:

─ Hogy miért fontos ez? Várjon, várjon, mindjárt odaérek. Megválaszolom majd a maga hülye kérdését is. De hol is tartottam? Ja, igen. Szóval, mikor kilépek a liftből, általában belegyalogolok a jegyző titkárnőjébe és a szokásos reggeli szertartásába: először töméntelen mennyiségű hajlakkot fúj a fejére, aztán összenyálazza a szemöldökét. Úgy teszek, mintha nem látnám, hogy ne kelljen megdicsérnem. Majd belépek a szobámba. Aranka, a kolléganőm, akivel ketten alkotjuk az adócsoportot, utál. Nem is beszélünk. A kezdetekkor ugyanis, hozzá mertem szólni, amikor evett. Ilyenkor szigorúan rám nézett és azt mondta: Iván, nem bírom, ha zavarnak, amikor eszem. Ez naponta úgy tízszer előfordul, úgyhogy nem sokat kommunikálunk. De talán jobb is így. A glutén érzékeny és vegetáriánus kolléganőm a konyhában folyton előadja, hogy éppen milyen ételeket vásárolt a bioboltban. Ő sem szeret, mert egyszer rákérdeztem, megfigyelte-e már, hogy a növényevő állatok bambábbak a húsevőknél. Ő meg magára vette. Ugye maga nem vegetáriánus?

A pszichiáter némán megrázta a fejét, szeme egy pillanatra szokatlan kétségbeesést tükrözött, majd ránézett az órájára. Még tíz perc, annyit még kibír. Iván szinte gondolatolvasóként förmedt rá az orvosra:

─ Maga mondta, hogy az elején kezdjem…Azt hiszem, kijelenthetem, hogy eleinte szerettek a munkatársaim, még a jegyző is örült, hogy sikerült újra férfit hozni a „házhoz”. Aztán valami megváltozott. Nem tudnám megmondani, mi történt. Talán zavarja őket, hogy én nem csapkodom a feneküket, mint a Józsi. Hozzájuk nem nyúlnék. A legidegesítőbb a kis szőke kolléganőm a hagyatékról. Minden reggel kilenckor végig járja a folyosót, és remek napot kíván a dolgozóknak. A fejére valami béna hajpántot tűz, és olyan vigyora van, hogy nem engedném Zita közelébe, mert még ártana az ikreknek. De tudom, hogy egyre komolyabb a baj, mert pár napja már ott tartottam, megkérdezem tőle, mégis milyen gyógyszert szed, amitől mindig ilyen boldog? Gondoltam, akkor szólok magának, hogy azt írja fel nekem is. Na, akkor most elmondom, hogy mi vágta ki végképp a biztosítékot. Tudja, az egy dolog, hogy rajtam kívül mindenki csak tíz körül kezdi a munkát és fél négykor már elzárják a gépet. Közben meg van két kávé, egy ebéd és egy kiruccanás a Rosszmannba. A városüzemeltetésen azonban van egy nő, aki mindezt überelni tudja. Reggel nyolckor elkezdi lefőzni a kávét a folyosónkon dolgozó összes kolléganőnek. Majd, egyenként beviszi nekik. Úgy háromnegyed kilencre végez. Fél tízkor összeszedi a kávéscsészéket. Egyenként. Majd elmosogat. Délelőtt tizenegykor már melegíti az ebédjét, aztán délben kiganézza az edényeket. A szobatársai után is. Fél kettőkor felrakja a délutáni kávét, majd újra kezdi a szobalátogatásokat. Aztán ismét elmosogat. Fél négykor elzárja a gépet és bemegy pletykálni a boldog hagyatékoshoz. És mielőtt megkérdezné: nem, nem kémkedem a munkatársaim után. - A pszichiáter csodálkozva húzta fel szemöldökét. Semmi ilyesmit nem akartam kérdezni, gondolta. Most már egyáltalán nem akart kérdéseket feltenni. Még öt perc, aztán leállítja. Ha egyáltalán feltűnik Ivánnak, amikor bárki is leállítja.

A szobánkkal szemben van a konyha. Az ajtónk pedig nyitva van. Arankát zavarja az evésben a zárt ajtó. Úgy érzi, nem kap levegőt. Szóval, most őszintén mondja meg: ön szerint a városüzemeltetéses-kávéfőzős hatékonyabb munkaerő, mint én? Hogy ezt miért kérdezem? Mert nekem jövő hónaptól nincs munkám. Kirúgtak. Érti? Munka nélkül leszek. És Zita még nem is tudja. Hogy fogom eltartani őt és az ikreket? Ideges leszek, amikor erre gondolok. Pedig az igazat megvallva, nem szerettem a munkámat. Ugye most már beszélhetek róla múlt időben? Zavart, hogy senkivel nem tudok egész nap egy normális szót váltani. Félelem öntött el, ha arra gondoltam: lehet, negyven felett minden nő elkezd cica-nadrágot viselni, a melltartót meg elfelejti magára húzni? Vajon Zitára is ez a sors vár? Ő is a közigazgatásban dolgozik. Nem bírtam a portást, és igazából Józsit sem. Egyre jobban kezdett zavarni, hogy folyton kifogásokat kellett keresnem, hogy miért nem veszek részt a hivatali össznépi vacsorákon. A legutóbb azt hazudtam, hogy azért nem megyek, mert nem lesz kóser étel. Ez már mindenkinek gyanús lett. A portás rám is üvöltött, hogy: István eddig nem is mondta, hogy zsidó! És mégis, doktor úr. Most végtelen szomorúságot érzek. Hogy fogunk megélni Zitával és az ikrekkel? Miért nem próbáltam meg erősebben a rendszer részévé válni? Miért nem főztem le reggelente a kávét, csapkodtam a munkatársaim fenekét, vagy mentem velük a Rosszmannba? Én csak elvégeztem a munkámat. Erre kirúgnak. Ezért vagyok itt. Most mihez kezdjek? Eddig sem tombolt bennem az életöröm, de ezek után? Mondja meg, mit csináljak most? - A pszichiáter elégedetten vette tudomásul, hogy letelt az idő. Csak senki ne beszélne már hozzá. Rosszabb napjain átkozta magát, hogy nem fogorvos lett, mint az apja. Nyitott szájjal legalább beszélni nem tudnának. A fúró meg olyan tekintélyt parancsoló is, elmélkedett. De mindegy, ez most már veszett fejsze nyele. Felemelte a telefonkagylót és lenyomta a kettes számot.

─ Mit csinál? ─ Kiáltott fel Iván. ─ Még nem fejeztem be. Ne hívja a biztonságiakat, hallja, ne tegye! A pszichiáter, mint aki erős migrénnel küzd, halkan, és túlzott artikulációval beszélni kezdett:

─ Nem a biztonságiakat hívom, Iván. Nézzen körül. Ez itt egy kórház. Maga pedig pizsamát visel. Az ápolókat hívtam, hogy visszavigyék a szobájába. Két hónapja élvezi vendégszeretetünket. A felesége, Zita lelépett valami Joe nevű amerikai barátjukkal és magával vitte a közös gyereküket, Lacikát is. Lacika már öt éves és nincs ikertestvére. Nem rúgták ki a munkahelyéről, és nem utálják a kollégái. Aranka háromszor is jött látogatóba. Azért van itt, mert összeomlott, amikor egyszerre veszítette el a feleségét, a kisfiát és legjobb barátját, Joe-t. Szeptemberben, egy csendesnek indult őszi napon beszedte az egyik kolléganőjétől kapott nyugtatókat majd kiállt a hivatal negyedik emeleti ablakába. A tűzoltók szedték le. Aztán ide hozták hozzánk, a pszichiátriára. Ezt minden héten elmondom önnek. Emlékszik bármire is az általam előbb felsoroltakból?

Iván nem felelt. Fejét a földre szegezte. Papucsának élével a padló burkolat téglalapjait simogatta, jobb kezével pedig pizsamája egyik gombját babrálta és várta, hogy megérkezzenek a biztonságiak.

Kis Zsuzsanna

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!