Novellasarok: Győző

Győző először azt hitte, csak a füle cseng. A feje bódult volt, nehéz és lassú. Járása zsibbadt és könnyű. Szivacson lépdelt. A csengetés kitartóan erősödött, de Győző nem akart róla tudomást venni. Majd fülrepesztő csikorgás, és egy erős férfihang hasított bele a fagyos téli levegőbe:

─ Ember, normális maga? A sínen lépdel! ─ üvöltötte ki az ablakból a villamos vezető. ─ Két perce jövök maga mögött lépésben, hogy el ne üssem. Arrébb állna végre? Győző hátra fordult. Csak a villamos vezető sapkáját és dús fekete szemöldökét látta tisztán. A jármű ablakaiból kibámuló többi utas feje már csak hamuszínű foltoknak látszódott az éjszakában. Győző lelépett a sínről. Ha nem imbolyogna már így is, most hitetlenkedve megrázná a fejét. Holnap biztos mindenki a hülyéről beszél majd, aki éjjel villamosnak képzelte magát és a sínen közlekedett. Debrecen kis város. Mindenki ismer mindenkit. A villamos tömött volt. Biztos utazott rajta legalább egy ismerős, aki hazaérve alig várja majd, hogy megossza a történteket ismerőseivel. Győzőt már ez sem érdekelte. Megint berúgott, na és? Debrecen a hibás. A kocsmák itt egész éjjel nyitva állnak, és köztük még mindig van három olyan hely, ahol mindössze hatszáz forintból bárki hulla részegre tudja inni magát. Bárki, akinek nincs más terve. Ez a város a legideálisabb hely a részegek számára. Sajnos azonban, egy ilyen értéket az Unió kulturális örökségként sosem fog elismerni.

Pár éve a polgármester és a képviselő testület eldöntötte, hogy az egész belvárost sétáló utcává alakíttatja át. Senkit nem fenyeget az a veszély, hogy elgázolják. Senkit, aki nem mászik rá a villamos sínre. A főutca hosszú, széles és egyenes. Bőven van hely. Régen a marhákat terelték rajta. Ahogy az állatok letértek a hazafelé vezető szakaszra, úgy alakultak ki a leágazó, szigorúan egyenes mellékutcák. Mindenki haza talál, legyen bármennyire is illuminált. Győző azonban nem hazafelé tartott. Már délután négy óra óta ivott. Kannás bort, pálinkát és lecsúszott néhány Kalasnyikov is. Még nem volt éjfél, de már három kocsmából is kitették. Tudta, részegebb nem lehet, hiába is iszik. Már most sem tudna kapaszkodás nélkül a padlón feküdni. A felhőtlen nihilizmus helyét lassan kezdte elfoglalni a tömör depresszió. Le kell ülnie. Újra meg kell támasztania a fejét, gondolta. Megszaporázta a lépteit, lekanyarodott a főutcáról és két perccel később már meg is érkezett egy lepukkant, szürke épület elé. Az Ibolya presszó az a fajta kocsma volt, ahol senki nem kérdezte honnan jöttél vagy mennyi alkoholt döntöttél már magadba aznap. A berendezés öreg volt és kopott. Mindegyik bútordarabnak megvolt a saját története, pont úgy, ahogy a törzsvendégeknek is. Közvetlenül a bejárat melletti asztalnál mindig Pista bácsi foglalt helyet. Az idős ember biológus volt, aki pár ital után bármikor büszkén mesélt a hasznos mikrogomba fajtákról írt doktorijáról. Legalább is büszkébben, mint szerencsejáték függőségéről, ami miatt a háza is oda lett. A pultnál, minden este a szokásos csapat várta a kiszolgálást: Ferenc, Gábor és Karcsi bácsi. Ferenc „friss” munkanélküliként két éve támasztotta a pultot, de így hajnal felé, már többnyire csak a WC falát. Gábor eredetileg teológusnak készült. Tipikusan addiktív személyiséggel rendelkezett: először a drogtól, majd Istentől, jelenleg pedig az alkoholtól nem tudott szabadulni. Karcsi bácsiról senki nem tudott semmilyen szomorú történetet elregélni. Ő egyszerűen csak „átkozottul élvezte, amikor az alkohol átforrósítja a torkát”. Saját bevallásuk szerint egyikük sem volt alkoholista, de boldog sem.

– Győző üdvözölte Pirit a pultost, majd rendelt kétszer négy cent szilvapálinkát a ház ajánlatából. Az Ibolyában ─ az éttermekkel vagy más drágább helyekkel ellentétben ─ a ház ajánlatát, az olcsó márka nélküli italok jelentették. Győző az egyik felest már a pultnál felhajtotta, majd leült Pista bácsi mellé.

– Régen láttam Győzőkém, van annak már vagy két hete is ─ szólította meg az idős ember.

– Akkor ünnepelte a válását. Vagy inkább a házasságát siratta? ─ kérdezte.

Győző nem felelt, csak kábultan bámulta az asztalon álló poharakat. Apja szavai vízhangzottak kábult fejében : ”Senki sem baszhatja meg a saját kismajmát. Ha mégis megbaszod, azért te vagy a felelős. A nap végén mindenkinek magának kell vállalnia a következményeket”. Győző azonban úgy érezte, az ő kismajmával egy kicsit mindig a saját apja is baszakodott.

– Magához beszélek Győző, figyel rám? Beszélt mostanában az apjával vagy Tímeával? ─ kérdezte Pista bácsi.

Győző csak megrázta a fejét. Nem akart sem az apjáról sem Tímeáról beszélni. Az emlékek azonban ledöntötték az akadályokat és Győző előtt megjelentek a múlt apró filmkockái.

Tímea komoly volt és szofisztikált. Idegenvezetőként érkezett Görögországba. Győző akkoriban, bokasérülése miatt derékba tört labdarugói karrierjét gyászolta és építkezéseken dolgozott Athénban. Nem illettek össze Tímeával, de a szerelem vak és süket, a barátság pedig sosem tiltakozik hangosan. Senki nem szólt nekik, hogy négy hónappal megismerkedésük után összeházasodni esetleg rossz döntés lesz. Tímea egyébként sem hitt a rossz döntésekben. Számára „csak” döntés létezett, amely következményekkel járt. Jókkal és rosszakkal egyaránt. Győző szülei örültek. Az anyja akkor már súlyos beteg volt, de boldog hogy még megérte fia esküvőjét. Az apja szerint pedig csak akkor válik egy fiú férfivá, ha megházasodik. Tímeának sikerült végre Görögországból is hazahoznia Győzőt. Állást is szerzett neki. Győző nem szerette volna egy középiskolában testnevelő tanárként eltemetni magát, de a pénzből otthont teremthettek. Remélte az apja is majd csak megbocsátja, hogy fiából „csak” egy tornatanár lett. Persze Győző apját nem ilyen fából faragták. Soha senki nem volt neki elég jó. Győző gyakran visszavágyott a gondtalan vándoréletbe, de tudta egyszer mindenkinek fel kell nőnie vagy legalább is úgy kell tennie, mintha. Az életben minden a megjátszásról szól. Ha elég tehetséges színész vagy nyert ügyed van, gondolta néha. Várakozásaival ellentétben, az otthonteremtésnek még is lettek előnyei. Győzőnek ez lett a második igazi otthona. Az elsőt hátrahagyta, amikor az egyetem miatt Szegedre költözött. Utána megszűnt az otthonérzés, mindenütt csak vendég lett. Azt hitte, most újra hazatalált. Az évek egyre gyorsabban, a napok viszont egyre lassabban teltek. Rutinszerűen. A monotonitásba a lélek hamar belevész, a szervezet azonban könnyen megszokja. Korai ébredés, kivánszorgás az ágyból, kávé, munka, stressz majd haza. Aztán kezdődik minden, előröl. Néha pecázás a haverokkal. A hétvégeket mindig valamelyikük szüleinél töltötték.

Győző apja imádta Tímeát. Gyakran mondogatta, hogy Tímea jobbat is találhatott volna a fiánál, majd harsányan felnevetett. Egyedül ő. Senki más nem találta viccesnek. Tímea sosem szólt semmit. Győző néha szerette volna, ha felesége ilyenkor a védelmére kell, de ez sosem vallotta volna be Tímeának. A közös hétvégék után Győző néha úgy érezte utálja az életét, az apját és egy kicsit Tímeát is. De sosem beszélt erről. Mint környezetében a legtöbb felnőtt, Győző is mindent magában tartott. Ugyan nem erről álmodott, amikor a nagybetűst tervezgette, de mégsem értette miért érzi magát egyre szerencsétlenebbnek. Papíron teljesen rendben volt az élete. Feleség, lakás, barátok. Barátok, akiket Győző nem látott sokkal boldogabbnak magánál. Legtöbbjük házasságban élt és gyerekük is született. Ha Győző magukra nézett, azt gondolta: a társadalom hasznos tagjai. A társadalom azonban csak egy megfoghatatlan gyűjtőfogalom, a valóságban nem létezik. Győző egyre jobban érezte, hogy meg kellene szabadulnia a mindennapok szürke hangulatától és unalmasságától. A változáshoz azonban nagy erő kell és Győzőnek abból nem jutott túl sok. Esténként egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. Aztán elérkezett az a pont, amikor Győző úgy érezte, muszáj segítséget kérnie. Tímea és az apja előtt titkolta ugyan, de pszichológushoz kezdett járni. Nem akarta, hogy gyengének tartsák. Az apjának az agyturkászokról is megvolt a véleménye. A pszichológusa tanácsára Győző kezdte kiiktatni a negatív hatásokat az életéből. A közös ebédeket egyre gyakrabban hagyta ki. Legtöbbször ilyenkor is terápiára ment. Tímea azonban továbbra is kitartóan járt hétvégenként apósához. A pszichológusnak igaza lett. Győző kezdte jobban érezni magát és pár hónappal később úgy gondolta eljött az idő, hogy megossza Tímeával a „titkát”.

─ Valamit el kell mondanom ─ kezdte. ─ Szombatonként mikor te az apámmal ebédelsz én egy pszichológus magánrendelésére járok ─ mondta.

Az ember sosem hallja azt a választ, amit remél. Tímea a kezébe temette a fejét és megszólalt.

─ Én is már régen meg akartam neked gyónni valamit. Istenem Győző, én meg apáddal járok.

Hirtelen éles kongás rázta fel Győzőt az emlékmontázsból. Éjfélt ütött az óra. Az Ibolyában ilyenkor hirdetik meg a szokásos napi vetélkedőt: aki ezt követően leghamarabb kidől, nyer egy üveg pálinkát. A verseny szépsége abban rejlett, hogy aki kiütötte magát, soha nem emlékezett arra, hogy nyert és nem jelentkezett bezsebelni a díjat sem.

Pista bácsi ugyan már valaki mással beszélgetett, Győzőben mégis csak most tudatosult, hogy válaszolnia kellene a már jó ideje feltett kérdésre.

─ Nem, már nem tartom velük a kapcsolatot.

Az öregember hirtelen újra Győző felé fordította a fejét.

─ Azt nagyon jól teszi fiam, nagyon is jól teszi. ─ de igazából már nem emlékezett arra, hogy mit is kérdezett.

Győző felállt és a pulthoz ment. Piritől kért egy kisollót, majd a mosdó felé vette az irányt. Keresett egy hányásmentes WC-t és bezárta maga mögött az ajtót. A zsebéből egy ezüstös kis papírgalacsint vett elő, amelyben zöldes anyag lapult. Pár hete az egyik diáktól vette el, de nem szólt az igazgatónak. Fiatalság, bolondság. Kinyitotta a kis ezüstpapírt, majd keresett egy szál cigit és elővette az ollót. Remélte, hogy most még jobban elkábul majd. Régen csinált már ilyesmit, de talán ez is olyan, mint a biciklizés. A cigarettából az olló hegyével kipiszkálta dohányt, majd a füstszűrőknek esett neki. A keze remegett egy kicsit, de sikerült. Először az egyik szűrő, majd a másik is beleesett a WC-be. A dohány egy részét összekeverte a zöldes színű száraz anyaggal és visszaöntötte az üres papírba. A füstszűrő helyére egy összecsavart papírdarabkát helyezett. Mindjárt újra könnyűnek érzi magát, gondolta, majd mélyen letüdőzte az anyagot. Egyre álmosabb lett, az emlékei azonban egyre elevenebbek. Tímea Győző apjához költözött és megindították a válást. Győző már egyikükkel sem beszélt. Körülbelül két hónapja, Tímeával végre közös lakásukon is sikerült túladniuk. Egy kedves fiatal pár vette meg, és hamarosan be is költöztek a gyerekükkel együtt. Győző egy ideig a barátainál húzta meg magát, de mindegyik családos ember volt, így sehol nem maradhatott sokáig. Legutóbb Miklósék fogadták be, de Győző egyre többet ivott. Minden este kiment valami ürüggyel a legközelebbi kocsmába. Végül Miklós felesége közölte, hogy rossz példát mutat a kamasz gyerekeiknek és kezdjen el albérletet keresni. Győző ezt még halogatta, mert így végérvényesen elismerte volna, hogy az eddigi életének vége.

Győző a WC-be dobta a cigarettavéget és visszament a pulthoz. Magába öntött még két pálinkát, majd egy pohár bort és érezte, hogy lassan teljesen üres lesz az agya. Nincsenek emlékei, nincsenek gyilkos gondolatok vagy fájdalom sem. Eleget ivott. Addig akart elindulni, amíg még képes volt lábra állni. Fizetett és kilépett az Ibolyából. A hideg levegő sem józanította ki. Debrecenben bárki hazatalál. Rutinszerűen, megszokásból vitte előre a lába, nem gondolkozott. Már csak újra otthon akart lenni. Megállt az ismerős négyemeletes ház előtt és belépett a folyosóra. A földszinten laktak. Győző elkezdett a kulcscsomó után kutatni, de nem találta. Nem baj, majd felmászik az erkélyre és benyomja az üvegablakot. Részegen az agy soha nem méri fel jól a lehetőségeket. Már régen búcsút intett sportos alkatának, de az erkély nagyon alacsonyan volt. Másodjára már nem esett vissza a földre. Egy pillanatra megkapaszkodott az erkélyre száműzött székben, majd benyomta az ablakot. Belépett a szobába és a villanykapcsoló után tapogatózott. Felgyújtotta a villanyt és döbbenten nézett körül: az ő lakásukban sosem volt gyerekszoba. Mintha valaki átalakított volna mindent. A piros kiságyban hirtelen felült egy szőke hajú kisfiú. Éles ordítása majdnem szétrepesztette Győző fejét:

– Apa! Győző hosszú másodpercekig farkasszemet nézett a tíz év körüli riadt gyerekkel.

– Apa! ─ Üvöltött ismét a gyerek. Hirtelen egy férfi lépett be a szobába és odarohant az gyerekágyhoz. Győző tudta, hogy látta már valahol, de a döbbenettől egyik férfi sem tudott megszólalni. A kisfiú tekintete riadtságból értetlenségbe váltott át, majd apja felé fordult és szinte suttogva azt kérdezte:

– Apa, mit keres a szobámban a bácsi, akitől a lakást vetted?

Kis Zsuzsanna

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!