Novellasarok: A bohóc

– Itt nem szeretkezhettek – mondta. Döbbenten néztünk össze Ambrussal. Kérdő tekintetünket jövendőbeli otthonunk tulajdonosára szegeztük. Margó néni úgy állt a hálószoba közepén, mint a huszonegyedik századba átcipelt erkölcsösség mintaszobra. Hatalmas fekete kontya félelmetesen magasodott rideg tekintete fölé. A magára aggatott súlyos aranyékszerek, és a szájára felkent rúzs még testesebbnek, már-már hatalmasnak mutatta az idősödő nőt.

– Kérdezd már meg, hogy dugni azért lehet? – súgta a fülembe Ambrus.

Megköszörültem a torkomat, kihúztam magam, és határozottan Margó nénihez fordultam: – Úgy tetszik érteni, hogy egymással nem vagy senkivel sem szeretkezhetünk? – tettem kérdésemmel még képtelenebbé az amúgy is abszurd helyzetet. Láttam, hogy Ambrus szorosan összeszorított szájjal próbálja megőrizni a komolyságát.

– Mondtam, amit mondtam. Itt nem szeretkezhettek. Sehogy sem – ismételte meg eltúlzott artikulációval a kontyos.

– Semmi probléma, kivesszük a lakást – mondta Ambrus, akinek élete legnagyobb szerelme a dzsesszgitárja volt, és nem tudta elképzelni, hogy bárki vagy bármi máson ugyan olyan kitartóan játsszon, mint a hangszerén. Én egyetértően bólintottam. Hittem a kiskapukban: Margó néni bizonyára nem figyeli majd távcsővel, hogy szerencsésebb napokon kiket invitálunk fel a lakásába. A kontyos azonban gyanakodva méregetett minket. Az ellenkező nemű összeköltözőknél feltehetőleg mindig borítékolta a „párkapcsolatban” jelzőt, így nem értette gyors beleegyezésünket a szokatlan szabályba. Mivel Ambrus szent meggyőződése volt, hogy a kevesebb mindig több, így Margó nénit nem világosítottuk fel arról, hogy mi nem alkotunk egy párt. Csak kitartóan rábólintottunk mindenre, amit mondott. Egy héttel később, egymáshoz való viszonyunkról és egyéb társas kapcsolatainkról mélyen hallgatva, beköltöztünk. A lakás a belvárosban volt, különbejáratú szobákkal. Előszoba is tartozott hozzá, így nem a konyhába vagy a WC-be érkeztünk meg a fárasztó napok után. Ezt a változást üdítő újdonságként éltük meg az előző albérlethez képest, amelyet három ajtón keresztül lehetett megközelíteni, a kukatárolót is beleszámolva. A szobák nem voltak telezsúfolva a ’80-as évekből itt ragadt, meztelen nős naptárakkal megspékelt szekrényekkel. Sőt. A bejárati ajtó keretébe sem véste bele senki, hogy: itt lakott Béla: 1994-96. Ambrussal két hónapot már lehúztam egy nyolcadik kerületi százéves ház földszinti lakásában, ahonnan azért kényszerültünk elmenekülni, mert „kicsit szivárgott a gáz, de csak egy egészen kicsit”. Legalábbis ezt állította a lakástulajdonos, aki a gazdasági válságra hivatkozva folyton halogatta a szerelő kihívását.

– Meg fogunk halni – mondogattam Ambrusnak. – Hidd el, egy nap nem ébredünk fel, és tűzoltók törik majd ránk a lakás ajtaját, hogy kicipeljék élettelen testünket. A szomszédok pedig azt mondják majd: ilyen fiatalon, milyen tragikus.

– Már megint túldramatizálod a helyzetet – dörmögte Ambrus, aztán mégis beadta a derekát. Egy nap, a konyhában ültünk – ő szokás szerint, piros bermudájában, frissen borotvált kopasz fejjel és meztelen felsőtesttel fogyasztotta a sajtos makarónit – amikor meghozta a döntést: elköltözünk. A komoly döntései mindig a WC-n vagy a konyhában születtek.

Kicsit féltem a többes számtól, mert albérleteket és lakótársakat általában együttesen hagytam hátra. Olyan még nem történt, hogy csak az egyiknek mondtam búcsút, és őszintén megvallva, annyira azért Ambrust sem ismertem. Két hónap nem sok idő. Első „összeköltözésünk” előtt annyit tudtam róla, hogy az egyik barátom legjobb barátja volt a gimnáziumban, és a szülei állatmenhelyet üzemeltetnek. Személyes találkozásunkkor pedig kiderült, hogy fél üveg abszint után is képes egyenesen járni. Levontam tehát a döntő következtetést: jól bírja az alkoholt és szereti az állatokat. Két olyan tulajdonság, amelyet mindig is becsültem az emberekben. Az együtt eltöltött két hónap alatt pedig rájöttem, hogy a gitárzenét kényelmesen ki lehet zárni a fejből füldugóval, és megtanultam, hogy legpraktikusabban skypon keresztül lehet szakítani. Ambrusnak ugyanis ez volt a bevett szokása.

– Nem bonyolítom túl a dolgokat. A szabadságomat mindennél jobban szeretem. Minden lány csak rövid időre bérelhet helyet az életemben – mondta mindig.

Művészember létére, néha meglepő gyakorlatiassággal volt képes rendezni a saját és a mások ügyeit. Az enyémeket például. Én pedig nem bántam, hogy át kellett engednem a döntési jogosultságot életem bizonyos területei felett. A szüleim után, most újra találtam valakit, akit hibázathatok, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg elterveztem. Ambrus szervezte le a költözést az új helyünkre. Ő kötette be a telefont, a tévét és ő vásárolta az egészséges élelmiszereket is. Egy idő után a ruháink is elkezdtek összekeveredni. Lakótársam, sajnos előszeretettel mosott rám is. Színeseket a fehérekkel, fehéreket a feketékkel. Lassan az összes ruhánk ugyanolyan rózsaszínes vagy szürkés árnyalatot kapott. Én pedig elkezdtem fekete holmikat vásárolni. Harmonikus, plátói kapcsolatunkat látszólag semmi nem törhette meg. Egy rövid ideig. Aztán Ambrus életében újra felszínre tört lappangó, de permanens szabadságvágya. Hirtelen ötlettől vezérelve, újabb döntést hozott: elhagyja Magyarországot.

– Belgium csodálatos ország – mondta.

Ehhez én csak annyit fűztem hozzá nagy optimistán, hogy: mosogatni sehol sem jó. Őt azonban ez egyáltalán nem érdekelte. Úgy képzelte, hogy fél év után a belgák elájulnak majd a zenéjétől és nem lesz szüksége mellékállásra. Én meg úgy gondoltam, erre semmi esélye nincs, de persze mindenkinek lehet egy álma. Nekem is volt, meg Martin Luther Kingnek is, de mindenkinek csak a sajátját van joga összetörni. Így bizakodóan rábólintottam a tervére. Gondolatban már kerestem is az új lakótársat, de Ambrus megelőzött.

– Vera ideköltözik. Párszor randiztam vele, kedves lány. Szeretni fogod.

Ez sem kezdődik túl jól, gondoltam. Ha azt mondják valakiről, hogy kedves, majd úgy érzik, ezt még muszáj azzal is nyomatékosítaniuk, hogy persze te is szeretni fogod, akkor szinte kőbe véshető, hogy az illető egy idióta. A lakást azonban nem akartam feladni. Akkor vettem bele új bútorokat, és különben is, ki szervezné meg az elköltözésemet. Hirtelen túl sok döntést kellett volna magamra vállalni. Így hagytam, hogy utoljára, ezt a döntést is Ambrus hozza meg.

– Margó néninek te mondod el – mondtam. – Én nem mutatom be neki Verát, és nem hallgatom vele végig még egyszer a hülye szabályokat.

Mivel Ambrus ezt is elintézte, Vera beköltözött. Hosszú barna hajat és hatalmas bociszemeket hozott magával, mely utóbbiakkal idegesítően gyermeki módon tudott csodálkozni, és csupa számomra érthetetlen kérdést tett fel. Később kiderült, hogy kiváló tehetsége van ahhoz is, hogy a fájóan egyértelmű tényeket kétségbeejtően megbonyolítsa. Ha azt mondtam neki, hogy nincs tej, mert elfogyott, rám villantotta döbbent tekintetét, és azt kérdezte: „gondolod, hogy tényleg elfogyott?”. Ilyenkor sose tudtam, mit válaszoljak. Eleinte azt hittem, ő így tesz fel trükkös kérdéseket, aztán levonja a következtetést az emberekről. De egyre többször fordult elő hasonló helyzet, csak a szövegkörnyezet változott:

– Most hívott a közös képviselő, hogy pár napra elzárják a vizet.

– Gondolod, hogy tényleg elzárják? – kontrázott rá rögtön. Már nem is próbáltam megérteni.

Diagnózisának felállításához Ambrus telefonos segítségét kértem Belgiumból.

– Nem, Vera nem szed vagy szív semmit – mondta. – Csak egy kicsit zsibbad néha az agya, mert túl sok minden jár a fejében.

Ezt a magyarázatot úgy gondoltam, elfogadom. Vera szép, intelligens és kedves. De agyzsibbadt. Valamilyen jogvédő szervezetnél dolgozott szociális munkásként. Életét áthatotta a politikai korrektség, az alternatív zene és a szelektív hulladékgyűjtés. Mikor egy nap három különböző színű zsákkal állított haza, és közölte ezentúl mit hova dobhatok, tudtam, hogy hamarosan egy bicikli is előkerül majd valahonnan. Titkos teóriám szerint az elvből nem tömegközlekedő biciklisek a legelvetemültebb szelektív hulladékgyűjtők, és fordítva. Félelmem beigazolódni látszott, amikor egyik este hazaérve, beleütköztem az előszobában pihenő zöld retró biciklibe. A legidegesítőbb mégsem a Verában rejlő környezetvédő vagy alternatív zenekedvelő volt. Vera életvitele máshogy lett zajos, mint a gitárosé volt. Ez a zaj, azonban Margó néninek nem tetszett volna. Magam elé képzeltem a kontyost, ahogy vádló tekintettel ránk néz és azt mondja: „Túl szabados életet él a mai fiatalság”. A „zaj” azonban engem is egyre jobban idegesített.

A reggeliző asztalnál kétnaponta új emberekkel találkoztam: „Szia, Ricsi vagyok”, „Hello, Péternek hívnak”, „Gabi vagyok és itt aludtam”. Egy ideig még válaszoltam, és be is mutatkoztam nekik. Az is előfordult, hogy egész kis önéletrajzot kaptam cserébe a kávéért, amivel megkínáltam őket, mialatt Vera zuhanyozott. Ricsi csillagász volt és már ötéves kora óta tudta, hogy „ez akar lenni, ha nagy lesz”, Péter apukája roma származású volt és az egyik közösségi portálon meghirdetett zenés esélyegyenlőségi megmozduláson találkozott Verával. Gabi „bizniszkócsingot” oktatott, már többször lefutotta a maratont, sőt le is biciklizte. Most az El Caminóra készült. Néhány héttel később négyen lettünk. A reggelizőasztalt Áron, én, Vera és az örökké változó negyedik foglalta el. Áronnal feltehetőleg sosem találkozom, ha tudok rendesen tömegközlekedni. Az eltévesztett éjszakai busz kellemes meglepetésként Áront tartogatta számomra, aki nem sokkal első buszozásunkat követően már szinte hozzám is költözött.

Verának azonban nem tetszett állandó hármasunk. Egy reggel félrehívott, és határozottan közölte velem:

– Ide nem hozhatsz kapcsolatot.

– Tessék? – kérdeztem vissza álmosan. – Jól hallottad, ide nem hozhatsz kapcsolatot. A kapcsolatok bonyolultak. Mert a végén itt ragadnak és oda lesz a szabadságunk. Megisszák a tejünket, elhasználják a meleg vizet, és nem fizetnek a rezsibe – válaszolta. Nem értettem: Vera körülbelül háromszázhatvanöt kapcsolattal szentségtelenítette már meg Margó néni lakását. Magamban átkoztam Ambrust, hogy ideköltöztette Verát. Hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, egy értelmetlen kérdéssel jól összezavarom. Ő is mindig ezt teszi velem. Gondoltam, akkor majd ejtjük a témát.

– Nem gondolod, hogy mindannyian összeszedegethetjük a morzsát Cupido asztalánál?

Verát nem sikerült megtévesztenem.

– Nem – felelte flegmán.

Azzal sarkon fordult és elment. Veszekedhettem volna vele, ragaszkodhattam volna a kapcsolatomhoz, de nem. Verának igaza lett. A kapcsolatok bonyolultak. Áron nem itta meg a tejünket, nem használta el a meleg vizet és nem is ragadt nálunk. Ő is a szabadságot választotta. Pontosabban egy párizsi ösztöndíjat. Ismét hárman lettünk. A változót, pedig egyre nehezebb volt nyomon követni: Tibor, Pál, Norbi, Feri. Egyik reggel, gyerekkori rémálmom ült megelevenedve a konyhaasztalnál. Egy bohóc. Narancssárga hajjal, piros orral, legelőzöld hózentrógeres nadrágban. Majdnem félrenyeltem az utolsó korty kávét. „Szia”, köszönt rám vígan. A neve Marci volt és abból élt, hogy bohócdoktorként rémisztgette a gyerekeket. Ő volt az utolsó „páciense” Verának, akire emlékszem. Aztán elkezdtem mindent kizárni. A nevek és az arcok egy idő után elkezdtek összefolyni, nem figyeltem oda, nem tettem fel kérdéseket és a szobámban kávéztam. A hangok vagy a hangokat elnyomni hivatott hangos zene miatt már aludni sem tudtam. Vera féltve őrzött „szabadsága” nekem is sok volt. Így aztán kapóra jött a munkahelyi átirányításom. Csőd szélén álló logisztikai cégünk átszervezéssel próbálta megoldani a létszámleépítést. Én és a kollégám, Bence az indiai részlegre kerültünk. Ott már tényleg alig volt munka, de az időbeosztás remek volt. Hat óra csúszás. Az éjszakák egy részét a munkahelyen töltöttük és nappal aludtunk. Igazából pedig sosem dolgoztunk. Csak vártuk, hogy közöljék, vége. Bence hobbi pálinkafőző volt, a cégünkkel szemközti presszóban pedig kiváló forralt bort is árusítottak. Miután áthelyeztek az indiai részlegre, már nem számoltam az időt. Szó szerint minden ködbe veszett.

Bencével elborozgattunk, elpálinkáztunk, és mindig hajnalban értem haza. Pálinkától szédülten, borgőzös fejjel már nem hallottam semmilyen zajt vagy hangot. Minden este beájultam az ágyba. Végre tudtam aludni. Úgy terveztem, ha végleg bezárják a munkahelyemet, akkor majd felmondom az albérletet, és tényleg elköltözöm. Egyelőre azonban nem akartam döntéseket hozni.

– Te ismerős vagy – közöltem másnaposan egyik reggel, az asztalunknál falatozóval, amikor egy megbeszélés miatt a régi idő szerint mentem munkába.

– Én vagyok az anonim alkoholisták mentőangyala – próbált viccelni, és akkor a hangja is ismerős lett. Ő volt a Bohóc. Smink nélkül. „Vera kapcsolatban élne a Bohóccal?”, tűnődtem, de ő megelőzött: – Vera már nem lakik itt. Úgy három hete Andris barátomhoz költözött. Mondta, hogy talán észre sem veszed, és hogy csövezzek itt nyugodtan egy ideig. Nem tűnt volna fel, hogy elköltözött a lakótársam? Mégis milyen ember vagyok én? Nem jöttem rá, hogy időközben eltűntek a hangok és vele együtt a zene is? A döbbenettől nem sokra futotta.

– Margó néni ebbe sosem megy bele – nyögtem ki végül, de igazából nem érdekelt a dolog.

– Majd megdolgozom én Margó nénit – a Bohóc eltántoríthatatlannak látszott.

– Délután kezdheted is, ma jön az albérleti díjért – mondtam, és elindultam dolgozni.

Egész nap jó kedvem volt. Én is visszakaptam a szabadságomat. Az én szabadságom, a remény volt, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Arról ábrándoztam, hogy az életem visszatér a Vera - és az indiai időszámítás előtti kerékvágásba. Úgy gondoltam, jól megleszünk a Bohóccal. Muszáj, hogy így legyen. A fény mindig sötétség után érkezik.

Hónapok óta először érkeztem haza délután, tiszta fejjel. Szinte száguldottam fel a lépcsőn. Reméltem, hogy Marci már mindent elintézett a kontyossal. Elővettem a kulcsokat, és beléptem az előszobába. Milyen szerencse, hogy a bejárati ajtó nem a konyhába nyílt. Onnan, ugyanis ismerős hangok és zajok áramlottak bele egyenesen a fülembe. Vera visszajött, gondoltam. A konyhába belépve azonban nem volt lakótársamat, hanem egy feneket pillantottam meg. Egy feneket, amelyet nem ismertem. A félig letolt, zöld hózentrógeres nadrágot azonban igen. És az alatta fekvő kontyos nő kontyát is. Marci szó szerint Margó nénin dolgozott. Itt képszakadás. Az agyam blokkolta a további eseményeket. Csak az érzés maradt meg, a sokk és saját döbbent hangom emléke, ahogy felkiáltottam:

– Itt nem szeretkezhettek!

Kis Zsuzsanna

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!