Nem várok, még időben búcsúzom
Nem gondolkodom túl sokat az elmúláson, és azt hiszem, ez így egészséges. De eszembe jut, amikor elalvás előtt félre ver a szívem, és azon aggódom, hogy ha most elalszom, akkor vajon felébredek-e valaha. Gondolkozom rajta, amikor túlpörgetem magam edzés közben, és levegőért kapkodva az ájulás szélén állok, vagy amikor nem érzem magam biztonságban. Akkor, amikor szétszórt vagyok, és gondatlanul lépek le az útra, amikor nem nézek körbe, vagy amikor a lépcsőn felérve mögöttem esik le, és törik ripityára a lámpabúra.
Nyilván belém hasít, hogy hol tartok éppen az életemben, mi mindent szeretnék még, mennyi mindenem veszne oda, ha itt és most hirtelen eltűnnék, megszűnnék, meghalnék. Tele van a zsebem kimondatlan érzésekkel, gondolatokkal, meg nem valósított álmokkal, soha nem látott úti célokkal. Talán érzek egy kis elégedetlenséget, talán azt érzem, hogy ha mennem kéne, és leperegne előttem az életem, nem tudnék nyugodtan menni. Lenne bennem megbánás, lenne bennem csalódottság. Úgy érzem, még félnék menni. De félnék menni tíz év múlva is, valószínűleg még akkor is, amikor már nevetve azt kellene mondanom, hogy talán most már ideje. Amíg így élek, addig mindig is félni fogok.
Csettintésre eltűnhetnénk, megszűnhetnénk létezni mindannyian, tulajdonképpen bármikor. Nem tudjuk, amikor felkelünk azon a bizonyos napon, amikor az utcára lépünk, de akkor sem, amikor már hazafelé tartunk. Lehet, hogy valamiért mégis tudjuk, nagyjából mikor kell majd búcsúznunk, pillanatra pontosan viszont talán sosem. Gondolhatnánk valamire, amit majd akkor szeretnénk elmondani. Amit mielőtt meghalunk, mindenképpen el szeretnénk mondani. De most kellene mondanunk, nem igaz? Ha túlérzelgős, ha rettentően nehéz, és szégyellni való is, most kellene, amíg még el tudjuk mondani. Mindent, amit fontosnak tartunk, még életünkben megosztani, mások tudomására adni, megélni és megtenni. Úgy élni, hogy ha menni kell, félelem nélkül, könnyen, nyugodt szívvel tudjunk menni.
Úgy akarok élni, hogy amikor kilépek az ajtón, és az becsapódik mögöttem, tudják, hogy elbúcsúztam. Tudd akkor is, ha nem mentem oda hozzád, nem öleltelek meg, és nem mondtam ki szavakkal. Soha nem tudnálak elég hosszan ölelni, úgy sem tudnálak olyan szenvedélyesen csókolni, a könnyedet törölni, és előre megvigasztalni. Hiába próbálnám, végtelen időkig beszélhetnék hozzád, akkor sem érezném azt, hogy végre mindent elmondtam. Hogy kifejeztem, mennyire szeretlek, hogy odaadtam neked mindenem, mindent, amit érdemelsz. Nem lennék biztos, hogy amikor eltűnők, tudni fogod mit gondoltam, hogy én mit akartam, mi volt az én üzenetem. Hogy a kezembe fognám a két kezedet, és könnyes szemekkel kívánnék minden jót neked. Csak tudd, hogy nagyon szerettelek.
Mert nem nekem fog ez igazán fájni, nem én fogom megélni a saját hiányomat, elmúlásomat, meggyászolni saját magamat. Nekem most fájhat a gondolat, nekem most lehet igazán félelmetes, gyötrelmes ez a pillanat. Annyival hagyom majd magukra a számomra fontosakat, amennyivel az adott pillanatig megajándékoztam őket. Se többel, se kevesebbel. Ez a gondolat fáj most nekem nagyon, enyhíteni rajta pedig csak életemben tudok. Elbúcsúzni tőlük, csak életemben tudok - így soha többé nem várok.
Mert miért is félünk annyira tulajdonképpen? Mert nem fejeztük be, nem mondtuk el, nem tettük meg – azzal számoltunk, hogy még lesz rá időnk bőven. Valószínűsítem, hogy minden próbálkozástól függetlenül is elkap majd mindegyikünket egy kétségbeejtő érzés, egy nyugtalanító gondolat. De ha jól csináltuk, és jól éltük az életünket, akkor eszünkbe jut majd az is, hogy még életünkben elbúcsúztunk, mindent igyekeztünk kimondani, megtenni, és megélni. Hosszan öleltünk, szenvedélyesen csókoltunk, őszinték és szeretni valók voltunk. Mindent odaadtunk. Tudják nagyon jól, hogy kik voltunk, mennyire szerettünk, mi volt az üzenetünk. Amit az adott pillanatig megtettünk, az éppen elegendő, az éppen tökéletes. És innentől kezdve nincs mitől, és miért félni, akárhogyan is lépünk ki azon a bizonyos ajtón, azon a bizonyos napon. Így kellene élni, hogy soha többé ne kelljen félni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez