Nem vagyunk kötelesek szembenézni azzal, ami nem szolgál minket
Szokták mondogatni, hogy „Bizony szembe kell nézned az akadályokkal, vagy a félelmeiddel!”, de mi van akkor, ha egyszerűen sem pszichésen, sem fizikailag nem áll egálban mindaz, ami előttünk áll éppen?
Mindenkinek megvannak a maga harcai, démonjai. Ez tény. Az ember úgy van összerakva, hogy a releváns és fontos harcait igenis megvívja. Nem csak azért, mert ez az élet velejárója, hanem azért is, mert bizonyos lelki folyamatok, álló vizeket felkavaró történések nélkül nem tudnánk létezni. Ezek a kisebb és nagyobb sikerélmények visznek minket előre, még akkor is, ha sokszor úgy véltük, hogy esélytelen győztesként kijönni egy bizonyos menetből.
De mi van akkor, ha egy adott harc mégsem a te harcod? Ha azt hitted, vagy gondolták esetleg más emberek is, hogy ezzel szembe kell nézned, és talán bele is vágtál, de félúton rájöttél, hogy ez már nem téged definiál? Nem szolgál, nem épít, sőt fájdalmat okoz, otthagy a hideg kövön, miután jól beléd is rúgott. Sem pszichés, sem fizikális szempontból nem vagy képes tovább küzdeni. Már, ha ezt a reményvesztett kapálózást lehet annak nevezni. Félreértés ne essék, az élet maga egy küzdelem, bármennyire is klisészerűen hangozhat. Elvégre lassú öngyilkossági folyamatot kísérlünk meg azzal, ha nem állunk ki saját magunkért, ha nem látjuk be, az élet igenis megy tovább és tenni kell azért, hogy ezt amennyire csak lehet boldogan, kiegyensúlyozottan, és nem utolsó sorban hitelesen tudjuk megélni.
Van azonban olyan végpont, amihez már nem szeretnék elérni. Mert túl fájdalmas, megalázó, és kicsontozó. Itt bonyolódnak azonban a dolgok. Az emberi kapcsolataink, az önbecsülésünk, az életminőségünk, aminél kevesebb fontos dolog van, hiszen egészség nélkül képtelenség úgy létezni, ahogy azt minden ember megérdemelné alapvetően. Mit értek mind ezalatt pontosan? Az emberek, családtagjaink, akár barátaink vagy a szerelmünk, egytől-egyig megbélyegeznek minket. Gyengének és hisztisnek titulálhatnak. A saját igazukat bizonygatják, mialatt te könnyek közepette próbálnád elmagyarázni a szavakba önthetetlent. Nem azért bántanak, mert nem szeretnek. Csak nem látnak át a valós helyzeten. Ennek eredményeképp fokozatosan elveszted a fényed, és az önbizalmad is romokban hever. Hogyan is értethetnéd meg a többiekkel azt, hogy inkább felszívódnál, minthogy beszélj valakivel, vagy megtegyél valami borzasztóan földbe döngölőt?
A konstans félelem és gyomorgörcs kerít hatalmába, persze a többiek, ismerjük be, ezeket a tüneteket is elbagatellizálják, mondván te vagy túl gyenge, te adtad fel túl hamar. Holott az igazi véres küzdelem pont ez a statikus, végeláthatatlanul felőrlő állapot, amelybe senki sem lát bele igazán. Mert kívülről ez csak egy hamiskás szemfényvesztésnek tűnik.
Az igazság azonban az, hogy nem kötelező olyan emberekkel, helyzetekkel megbirkóznod, amelyek csak tönkretesznek, még, ha a körülötted lévő személyeknek (sajnos) ezt bizonygatnod is kell. Egyszer úgyis véget ér a rémálom. Van más út, van más metódus, van idő, ami a rendelkezésünkre áll.
Ha éppen úgy érzed csak egy senki vagy, egy nagy rakás tökéletlenség, aki ereje fogytán már, erre emlékezz. Mert nem vagyunk sem senkik, sem tökéletlenek, csak nem vagyunk kötelesek szembenézni azzal, ami nem szolgál minket.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez