Pár hónapja még egy stégen ültem, néztem a távolba és rengeteg minden kavargott a fejemben. Az egykori nyugalmamat, ami a lelkemben volt akkor, felváltotta a csönd, és a félelem. Mert igen, féltem. Rettegtem. Minden kilátástalannak tűnt. Próbáltam megtalálni a választ, hogy az élet miért tesz próbára megint.

Tudtam, hogy minden okkal történik, és semmi rossz nem tart örökké, tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy a félelem irányítson, ki kellett tudnom zárni, elnyomni. Tudtam, hogy akármennyire is nehéz lesz, de képes leszek rá, csak higgadtnak kell maradnom. Tudtam, nem tehetek mást, mint hogy minden este, mielőtt lefekszek, hálát adok. Hálát adok annak, hogy még élhetek, hogy a szeretteim egészségesek, hogy még dolgozhatok, és továbbra is tervezhetem a jövőmet.

Emellett pedig tudtam, hogy minden reggel, amikor felkelek, és kinyitom a szememet, ismét hálát kell adnom. Hálát egy új napért, hálát, hogy egy nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy újra hazarepülhessek a Kedvesemhez, a családomhoz, és, hogy megint egy nappal közelebb kerülhetek a vágyaim, és céljaim eléréséhez. Hittem, hogy minden jóra fog fordulni. Hittem, hogy az a sok rossz, ami akkor körülöttem zajlott, okkal történt. Bíztam benne, hogy talán csak ez az egész utat akar mutatni, hogy miről is szól az élet. Nem adtam fel. Bíznom kellett magamban. Mert nő vagyok! Egy talpraesett, és határozott nő. Hiszen az élet már nagyon sokszor megtanított arra, hogy amíg a szívem azt súgja van értelme és harcoljak tovább, addig bizony én nem adom fel.

Tudtam, hogy káosz van körülöttem, és a feje tetejére álltak a dolgok, minden csak szétesni készül, de vártam. Megpróbáltam mindenben meglátni a jót. Örülni annak, hogy szerethetek és szeretnek. El kellett hinnem, hogy idővel minden rendben lesz, csak egy picit türelmesnek és kitartónak kell lennem. Nagyon sokszor feltettem a kérdést, hogy tényleg ezt akarom? Ezért küzdöttem idáig? Tényleg felakarom adni? Nem. Nem tehettem. Így hát éltem. Élveztem az életet, de persze mértékkel. Tudtam mindig, hogy mi a fontos, mi vagy éppen ki tesz igazán boldoggá. Eközben pedig türelmesen vártam, hogy majd a sors úgyis mindent elrendez, és idővel mindennek eljön majd az ideje. Így is lett. Persze ahogy szokott lenni, nem a könnyű úton. Hiszen az élet néha kegyetlen játékos tud lenni. Nem mindig igazságos. Most sem volt az. Nem kérdezte, hogy nekem ez jó lesz-e. Csak tette a dolgát, úgy ahogy ő akarta. Próbára tett meddig bírom, és mikor adom fel. 

Szembe kellett vele szállnom és megmutatni, hogy képes vagyok bármilyen rosszat legyőzni, amit elém rak. Fel kellett tudni állni és harcolni. Foggal, körömmel küzdeni a boldogságomért. Meg kellett nyernem a végső csatát. Megnyertem. Elhittem. Megcsináltam. Mert erős vagyok. Mert az évek alatt jól megtanultam azt, hogy bármikor, bárhol legyek, újra kezdhetek mindent. Minden csak azon múlik, hogy beletörődöm e kialakult helyzetbe, és várom, hogy a sült galamb a számba repüljön, vagy hiszek abban, ami a fejemben, és szívemben van, teszek érte, és véghez viszem őket. Mert ugye a csoda csak ahhoz fog megérkezni, aki hisz benne, és tesz érte. Én hittem magamban, és a csodákban. Döntöttem. Sok év külföldön töltött idő után, hazaköltöztem. Hagytam, hogy akkor először a szívem nyerjen. Rá hallgattam. Léptem egy nagyot, és kiléptem a komfortzónámból. Most itthon vagyok. Nem tudom mi vár még rám. Nem tudom, mi fog holnap, vagy a következő hónapban történni.

Egyet tudok. Egy dologban biztos vagyok. Hagyom magam sodródni az árral. Megélem a pillanatot. A jelent. Élvezem a szerelmet. A boldogságot, és a sikert. 
Aminek pedig különösen örülök, hogy pár hónapja nem féltem ugrani, mert most szárnyalok.

• életszemlélet motiváció sors

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!