Nem érsz annyit, hogy önmagamat hibáztassam azért, mert te nem tudsz engem szeretni
Ezen a ponton befejeztem azt, hogy önmagamat bántsam. Hogy folyton csak kritizáljam a megjelenésemet, a karakteremet és megkérdőjelezzem a döntéseimet. Abbahagytam azt, hogy a tökéletességre törekedjek és elég volt abból is, hogy olyan embereknek próbáljak meg megfelelni, akiknek valószínűleg sosem leszek elég jó.
Hosszú még az út, de már nem akarom összehasonlítani magam a régi szerelmeiddel. Nem akarok keménynek tűnni pusztán azért, hogy számodra kihívást jelentsek. Nem akarom tovább játszani a játékaidat. Megpróbáltam az lenni, aki nem vagyok, annak ellenére, hogy legbelül mindig is tudtam, hogy nem is kell annak lennem.
És többé téged sem akarlak tökéletesnek látni. Nem, mert hazugság lenni, hisz te sem vagy az. Senki sem az. És hamis illúzió volna azt gondolni, hogy bárki is az lehet. Megtörted a szívemet, és én ezt neveztem szerelemnek...
De többé nem kívánok részt venni egy olyan kapcsolatnak nevezett hazugságban, ahol a szerelem és a szeretet szikrányi sincs jelen. Ez nem szerelem, de még csak nem is romantika. Ez csupán egy gonosz játék, aminek a résztvevőjeként feladtam önmagam. És mindezt miért? Hogy egy olyan ember szeressen, aki soha nem fog megelégedni velem. Bármilyen is lehetnék, sosem leszek elég. De ma már tudom, ez nem az én hibám.
Nem én vagyok kevesebb...
Megpróbáltam visszamenni gondolatban arra a pontra, amikor először találkoztunk. Próbáltam rájönni, hogy mi romlott el? Mi változott meg? Próbáltam megérteni, miért lankadt a lelkesedésed? Majd idővel rádöbbentem, hogy felesleges ez a megannyi kérdés, mert sosem lesz rá őszinte válasz. Nincs kedvem, sem pedig energiám arra, hogy újabb köröket fussak. Hogy megbizonyosodjak arról, nem bennem van a hiba.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez